Források Budapest múltjából I. 1686-1873 - Budapest Főváros Levéltára forráskiadványai 1. (Budapest, 1971)
BEVEZETÉS
utczából rakodtunk meg egy párszor emberekkel, kiket a báró Prónay Albert lakásával szembe, a Huszár-ház 13 mellett tettünk a szárazra. Reggel óta kétszer is változtak evezőink. Ketten voltak, én eveztem s kormányoztam. Havas délután 5 óra tájban szárazra szállott; én vissza a romok s düledező házak közé. Midőn egyszer megint jól megterhelt hajómmal a szárazra értem, Prónay Albertet láttam áltánján [erkélyén] másokkal együtt pipázni; felkiálték hozzá: „És te itt pipázol?" Ennek volt sükere; mert visszatértemben sem az áltánon, sem otthon nem volt, hanem ajtókkal összegezett talpon elevezett s munkához látott. Azalatt alkonyodni kezdett, s a borult égből köd és hózivatar szállott le, az estvét siettetni, s az éjet feketébbé tenni. Ennél borzasztóbb estvét és éjet soha sem értem. Leírni azt tollam s tán senkinek is tolla nem képes. Az egésznek minden egyes vonása olyan, mely már magában egy-egy rémítő képet alakítana; s százanként oly jelenetek, együtt és egymással vetélkedve, melyek közül csak egynek is látása életfogytáig megmaradó borzasztó emlék. A düledékek, házromok, jégtömegek, bútorok, gerendák, s minden más akadályok közt csak alig s a legfeszültebb munkával lehetett a szűk utczákban haladni; bárhonnan jött, hol volt és hová igyekezett az ember, mindenütt a roskadó épületek s fedelek lezuhanása, — szétzúzással fenyegette. Hol elöl, hol hát megett, hol oldalfélt omlott egy-egy épület össze. Csak ezeknek dörgő, ropogó, csörgő lármája nyomta el időről-időre a kétségbeesők sikoltásait és segítségért már rekedt bőgéseit. Tízfelé is akarván és kelletvén menni, de csak egyfelé mehetni, százat is látni egyszerre veszélyben s annak egyszerre csak harmadán segíthetni, s a többit a halál torkában hagyni; visszautasítani a már merülésig teli hajótól az atyát, a férjet, kinek gyermekei és feleségei már benne vannak, s ezeknek jajjait, zokogásait hallani; mindez oly valami, mit képzelni is borzasztó, de tapasztalni s százszorosan tapasztalni, szívet repesztő. e szomorú reggelen, martius 15-én csütörtökön, a felkelő nap, halvány sugarait egy tengerre, s ezereknek abba temetett vagyonukra és rom-tömegre terjesztette. Hol még 24 óra előtt munkás polgárok, boldog családok köszöntötték életadó feltűnését, ott most a szélesen terjedt hullámsír felett mély csend függött, mit olykor csak a még gyéren álló házak suhanása s imitt-amott hangzó segítségkiáltás szakított meg. Bútorok úsztak a romok közt, és mindennemű portékák, sok véres verejtéknek gyümölcsei, s azok közt vízbe fúlt lovak és marhák. Tükrök, családi képek, zongorák, ágyak, ágyneműk, bölcsők, gerendák, ládák, kapuk czifra ruhák, kalapok, fegyverek borzasztó vegyületben lebegtek a vízen, vagy függtek a düledékeken, mint a bőszült elem kegyetlen szeszélyének játékai; s mindezeknek tulajdonosaik vagy a romok közé temetve, vagy ínségük s veszteségük marczangoló érzésére megmentve. Számtalan kutyák ordítottak a tóduló árból még kinyúló fedél-töredéken, vagy deszkákon keresve menedéket. Láttam egy szép, nagy ebet egy összeroskadt fedél tetejére hordott házi bútorok s portékák mellett, már csak ő, s a holmik egy része volt még víztől ment; közel evezvén el, hívtuk hajónkra, de ura vagyonát védve, s morogva helyén maradt. 13. A mai VII., Tanács körút 3/a helyén.
