Dr. Kocsis Lénárd: A Pannonhalmi Főapátsági Szent Gellért Főiskola évkönyve az 1940/1941-I tanévre

Dr. Lovas Elemér: Árpádházi Margit életrajzának írója — Marcellus.

hogy a Szent nevét már nem is teszik ki, csak a «Krisztus jegyese» pótolja annak nevét, akinek neve mellett valamikor díszítő jelző, okos értelmező volt. A tössi legenda ezen a fokon mutatja a kifejezés használatát. Annyira közhelyszerű benne ez a kifejezés, hogy azt nem tudjuk egy korábbi átíró vagy fordító gondolatkörébe utalni. Sokszor szabadon bántak a másolók vagy fordítók szövegükkel, s így ezt a legendát a kornak megfelelő szókincse alapján a XV. század termékének kell tartanunk. Amennyiben régebbi vonásokat is találunk benne, az a forrásul szolgáló legendákból kerül át az új szerkesztésbe, mert a szerkesztőt bizonyos fokig köti a forrás szövege, de saját kora árulkodik el minden új vonásban. Ez a kor pedig a XV. század. Ha pontosabbak akarunk lenni, a XV. századnak is a közepére és a második felére gondolunk, mert idő kellett ahhoz, hogy a kifejezés eredeti súlyából veszítsen és közhellyé váljék. A fordításokra, a fordítók megkötöttségére jó példa Jorg Valter legendája, mely saját korából alig árul el valamit. Benne a legsúlyosabb, kort eláruló adat, ha más adatunk korának meghatározására nem volna, a Duna szigetének Szent Margit-sziget elnevezése. Ez megvan a tössi legendában is. És ez igazán olyan adat, amelyik a fordító tudását viszi be a régebbi stílusú legendába is. De a régebbi stílus nem volt fenntartható olyan legendában, amelyik latinul szerkesztődött, szabadabb fogalmazást mutat, nem pedig szolgai fordítást. Hiszen a tössi legenda szerzőjének két legendából szerkesztenie kellett, amikor szelleme jobban felszabadult a kötött szövegtől, annyira, hogy saját korának nyelvén írt. Egyébként a Borselli és Taëgius nevével kapcsolt latinnyelvű legendákkal való hasonlóság majd eldönti ezt a kérdést akkor, amikor valaki majd módot talál arra, hogy ezeket a legendákat a tössivel összehasonlítsa. Mert azt már még sem tételezzük fel, hogy a két latinnyelvű legenda szerzője újabb változatot mutatna be a Margit-legendákból, és ezek az újabb legendák saját korukat ne jellemeznék. Ennél a két legendánál a szerzők korát és így a legendák írása idejét jól ismerjük. * * * Tanulmányunk eredménye tehát annak megállapítása, hogy a legrégibb latin legendát Marcellus, B. Margit gyóntatója írta. A ma ismert szöveg azonban nem tartalmazza a gyóntató eredeti szövegezését,