Dr. Kocsis Lénárd: A Pannonhalmi Főapátsági Szent Gellért Főiskola évkönyve az 1940/1941-I tanévre
Dr. Lovas Elemér: Árpádházi Margit életrajzának írója — Marcellus.
47. fejezet), a kulcsot valószínűen ott találjuk meg, ahol a tössi legendában megtalálható két utolsó csodás esemény előadásának a titka is rejlik. Bizonyára nem a 2. jegyzőkönyv használata adja meg ehhez a magyarázatot, mint azt régebben hittük, hanem Garinus legendájának egy olyan bővebb, színesebb előadású példányában, amelyik a Bibi. Gasanatense Ms. 3212-höz állt közel, találta ezeket a színesebb leírásokat. Mert ilyen színesebb, Garinus előadásával egyező rendben előadott legenda, a fenti Ms. 3212. számú legenda is. És ha nem csalódunk, a tössi legenda latin szövege is ismeretes. Taëgius és Borselli legendái ugyanazon források alapján készültek el, csak kár, hogy közülük még egyik sincs publikálva. A szövegek áttanulmányozása megadja majd a most még felmerülő és meg nem oldott kérdésekre a feleletet. Arra a kérdésre, hogy mikor készülhetett a tössi legenda, nem fogadhatjuk el Salacz véleményét. Ő XIV. századi szerkesztésnek tartja, bár mai alakjában XV. századi kéziratban ismerjük. Mi XV. századinak tartjuk, amint XV. századi Taëgius és Borselli legendája is, Ranzanus is a XV. században dolgozik, Jorg Valter is XV. századi fordító. Ezekhez a legendákhoz pedig sok hasonlóságot mutat. Legfontosabb adatunk azonban a legenda stílusa arra, hogy a XV. századot tegyük meg a legenda keletkezési idejéül. Már korábban szóltunk a legendairodalom azon sajátos kifejezéséről, amelyik a középkor misztikus apácáit Krisztus jegyeseként emlegette. Lassan alakul ki ez a szóhasználat, annyira, hogy a XIII. század vége felé még csak elvétve használják a legendaírók és ha használják, mindig a szentéletú szüzek nevének kitevését is megtaláljuk az ilyen helyeken, más szóval értelmező-jellege van ennek a minősítésnek. De, mint mondjuk, ritkán fordul elő ez a szó a XIII. század végén ; N. Szent Gertrúd, Szent Bonaventura, Marcellus legendájának kora. A XIV. század első felében, a misztikus elragadtatások szaporodtával, a Krisztus iránt való szeretet rajzával együtt lassanként fokozódik a szóhasználat, Garinus legendája készül akkor. A század második felében, bizonyára a Suso-féle misztikusok körében alakul ki és még jobban terjed a szó használata a Krisztussal való eljegyzés és házasság képzetkörével. A magyarnyelvű és a nápolyi legenda ideje. Sienai Szent Katalin korában vagyunk. De még mindig időre van szükség ahhoz, hogy a szóhasználat szinte súlyát vesztve terjedjen el a legendairodalomban. A XV. században már annyira sűrű lesz a «sponsa Christi», a «gemachlin Christi» és «liebhaberin Christi» kifejezés a legendákban,
