Dr. Zoltvány Irén: A Pannonhalmi Főapátsági Főiskola évkönyve az 1914-1915-iki tanévre
Dr. Strommer Viktorin : Guzmics Izidor mint theologus (II.)
bűn valóságos bűn, még pedig kinek-kinek tulajdon bűne, de ennek mivoltát csak nemlegesen határozza meg, vagyis megtudjuk az egyház e definitióiból, miben nem lehet és nem szabad az eredeti bűn mivoltát, természetét látnunk. Nevezetesen «az eredeti bűn nem áll Ádám gonosz cselekedetének puszta beszámításában», de «nem áll az állapotbeli testi kívánságban (in concupiscentia habituali)» sem. 1 De hogy positive mi is hát e bűn, arról, mint említettük, dogmánk nincs s ha mégis tovább érdeklődünk, a theologusok tanítására vagyunk utalva. A theologusok nagy többsége — Hurter tanításukat sententia communior-nak mondja 2 — azt vallja, hogy az eredeti bűn consistit in singulis in privatione gratiae sanctificantis. Az eredeti bűn lényege tehát a kegyelemtől, a megszentelő malaszttól való megfosztottságban áll. Isten természetfölötti czélra teremtette az emberi nemet. E természetfölötti czél elérésére, hivatásának teljesítésére természetfölötti malaszt-ajándékkal ruházta fel, a melyet azonban Ádám bűne által nemcsak magának, hanem mint az egész emberi nemnek feje és képviselője, az emberi természetnek, az emberi természet minden részesének is elvesztett. A megszentelő malaszttól való ez a megfosztottság, a melyben születünk, ellenkezvén az Isten szándékaival és — itt van épen az eredeti bűn tanában a mysterium — önkéntes, szándékos lévén valamiképen minden emberben, bűnös. Ez ma és már régóta a theologusok között az eredeti bűn természetének legelfogadottabb magyarázata. Ismételjük, nem magának az egyházi tanítóhivatalnak állásfoglalása, hanem sententia inter theologos communior. Mint ilyen a mi kérdésünkkel foglalkozó theologus számára kétségkívül erős normativum, a melylyel okvetlenül számolnia kell ; másrészt nem köt absolute s a theologusok ezen megállapításai daczára is, «ki a trienti zsinat... határozatai után is azt tartja, hogy az áteredő bűn mindenkihez belsőleg tapadt és tulajdon bűn, mely az embert, mert nélkülözi a szentséget, Isten előtt gyűlöletessé és azért az örök kárhozatra (a menynyiben az a veszteség büntetésében, vagyis a természetfölötti boldogságtól való megfosztásban áll) méltóvá teszi : az egyház tanával megegyezőleg gondolkodik az áteredő bűnről», 3 az esetre is, ha reá nézve meggyőző, sőt talán kényszerítő okokból nem ragasz1 Katschthaler-Kiss, u. o. 43. 44. 1. 2 Hurter : Theologiae Dogmaticae Compendium, Oeniponte, 1900. II. 1 0, 313. 1. 3 Katschthaler-Kiss, u. o. 46. 47. 1.
