Dr. Zoltvány Irén: A Pannonhalmi Főapátsági Főiskola évkönyve az 1913-1914-iki tanévre

Dr. Várkonyi Hildebrand : Az intuitio a régi és az új philosophiában

jelen minden eseményét, a világegyetem ez előtt a szellem előtt egyetlen, determinált tény volna, melyben nem volna többé véletlen és szabadság, csak egyetlen, megszakíthatatlan pontosságú történés — sub specie aeternitatis. Erre a spinoszismusra nemrég hangzott el a felelet egy franczia gondolkodó ajakáról: Emile Boutroux viszont végleges contingentismust állít fel: «a lét esetékes létében és törvényeiben» (De la contingence des lois de la nature. Paris, 1895, 43. 1.) ; nincs szükségesség és zárt mechanikai történés, hanem van szabad, teremtő kifejlődés. Windelband, a szellemi tudományoknak s ezek typusának, a történelemnek módszerét vizsgálja, mely hasonlóképen elismeri az egyénit, a történelmit, a soha nem ismétlődőt, a szabadon-psyehologiait. Henri Poincaré tovább folytatja a contingentia bölcseletét s az ész szabad alkotásának területét kitágítja azzal, hogy még a mechanikus és mathematikai törvényekben is feltételezi az ész teremtő, subjectiv munkáját. Rüssel és iskolája a logikát teljesen kiküszöböli azon módszerek közül, melyekkel egyáltalában meg lehet ismerni a physikai vagy lelki valóságot. A német gondolkozók közül is vannak, kik visszatérnek Fichtéhez és Schellinghez, mikor «az elme teremtő erejét hangsúlyozzák.» (V. ö. Steenbergen, Henri Bergsons intuitive Philosophie. Jena, 1909. Bev. 6. kk. — Windelband, Über Sinn und Wert des Phänomenalismus. Sitzungsber. d. Heidelb. Akad. Phil.-hist. kl. 9. Abh. 1912. Schellingben látja a mai «kulturphilosophia» alapját.). — A mult század gondolkozásának szövete egyszerre szövődött a romantikából és a rationalismusból ; a romantikus elemet a fejlődés kiküszöbölte, megmaradt tehát a rationális. Erre a visszahatás nem maradhatott el s ez a visszahatás az intuitio szelleme. Mindenütt új szellem fakadása látszik; a természettudomány módszere többé nem az egyedül tudományos módszer ; a mechanismus uralma, úgy látszik, megszűnt a szellemi tudományokban. Még Wundt, a közelmúlt idők philosophiai patriárkája is, ki oly hiven és becsülettel szolgálta a természettudományi («atomizáló») módszert a lélektanban, azzal búcsúzik nagy Psychologiája végén, hogy felállítja a «szellemi resultansok törvényét», bebocsájtja az elemi lélektan száraz schémái közé a «teremtő synthesis elvét» : ime máris kifejezést nyer a szellemnek, működése elemeiből meg nem érthető s érzetelemekből pusztán le nem vezethető gazdag, teremtő természete. Egy lépés kell csak s benn vagyunk Bergson és James szines, gazdag, introspectiv lélektanában. Csoda-e, ha a tudományelmélet terén ezentúl már nem a természettudományé a döntő szó s ha ez a nagylen-