Dr. Zoltvány Irén: A Pannonhalmi Főapátsági Főiskola évkönyve az 1910-1911-iki tanévre

Befejezés

két hangrendű alakot, mikorra önálló szó voltuknak nyoma (a hangsúly tekintetében i s) mártel jesenelveszett. A Halotti Beszéd (világ-) «-belé» ragja csak önálló szó értékének és fő-, majd mellékhangsúlyának teljes elveszte után lesz eleinte . . . -bel majd utóbb be és még később 6a-alakká. Ezen a szó szorosabb egységére vonatkozó nézetünk egyezik azon föltevésünkkel, hogy az idg-ban hangsúlytalannak kellett lennie az umlautot szenvedő hangnak. Mert így ezen hangsúlytalan szótag egészen természetszerűleg szorosabban simult a következő főhangsúlyos szótaghoz- és evvel exspiratorikusan is egységes szót képezett. 134. Azonban nehézségnek látszik azon eset, midőn a főhangsúlyt a képző viselte ugyan, de a gyök ér hangzó m e 11 é k hangsúlyos volt. Az ófn és kfn mellékhangsúlyról állítottuk, hogy a szó exspiratorikus egységét megbontja s úgy az umlaut kifejlődését megnehezíti; vájjon nem áll-e ugyanaz az idg-ősgerm. mellékhangsúlyról? Vagy méginkább az idg-ősgerm. főhangsúlyról ? Ha az ófn és kfn mellékhangsúly megbontotta a szó exspiratorikus egységét s így megnehezítette az umlautot, még inkább kellett volna ezen exspiratorikus egységet az idg szóvégi főhangsúlynak megbontania, még inkább kellett volna a szóvégi főhangsúlynak a mellékkangsúlyú gyökértől a szó végét elválasztania, s így az umlaut kifejlődését még jobban megnehezítenie, nem pedig elősegítenie. Erre a lehető ellenvetésre azt kellene válaszolnunk, hogy nem az umlautot, csak regressiv irányát hoztuk kapcsolatba az idg véghangsúlylyal. Azután meg nem valószínű, hogy az erős ill. f ő v é gh an g súly épen olyan befolyással volna az előtte álló mellékhangsúlyos vocalisra, mint a mellék véghang súlynak az előtte álló főhangsúlyos vocalisra. — Hiszen a mai német nyelvjárásokban is tapasztalható az a tény, hogy a szóvégi főhangsúly a szó elejét inkább szorosabban magához fűzi, mintsem elválasztaná a szó végét az elejétől, mint azt a szóvégi mellékhangsúly teszi. Már említettem ezen összetett szót: WienerNeustadt ; az osztr. nyelvjárás így ejti: winä-näi-stöd. Az első szó « Wiener»- eredeti mellékhangsúlya daczára sokkal gyorsabban ejtődik, sokkal szorosabban simult az utána álló főhangsúlyhoz, mint a főhangsúly mögötti mellékhangsúlyos szótag. Ezen elemek : «winanai-» exspiratorikusan, szóhangsúly tekintetében is teljes egységet alkotnak, azonban az utánaálló szótagot — «stöd» mellékhangsúlya a főhangsúlyostól exspiratorikusan elválasztja. Pedig bizonyos, hogy Neu/stadt már régebbi és értelem szempontjából is szorosabb egységet alkot. Föltehető tehát, hogy az ősgerm.-ban a főhangsúly előtti mellékhangsúly a szótagját a főhangsúlyostól nem változtatta el annyira, mint a kfn-ben a mögötte álló mellékhangsúly. — De lia ezen föltevé-