Dr. Zoltvány Irén: A Pannonhalmi Főapátsági Főiskola évkönyve az 1910-1911-iki tanévre
zője — csak épen hogy nem kiáltozza Homéros : ,Emberek, törekedjetek az erényre, a mely a hajótöröttel is szerencsésen partra úszik és szárazra kitett csupasz embert is tiszteletreméltóbbá változtat a boldogságban dőzsölő phaeákoknál !' — Valóban úgy is van : egyéb vagyon nem annyira a tulajdonosé, mint bárki másé, a kinek útjába akad, s ide-oda cserélődik, akárcsak a koczkajátékban; egyedüli birtokunk az erény, melyet el nem vehetnek tőlünk s a miénk marad, akár élünk, akár halunk. Szerintem ez alapon mondja Solón 1 is a jómódúaknak: «Azért mi el ne cseréljük azok kedvéért gazdagsággal az erényt, mert egyedül ez az állandó birtok, míg a kincs majd egyik, majd másik ember kezébe kerül». Hasonló a föntebbiekhez Theognis (Elegeia 157. s köv.) mondása, mikor az istenről (akárminek nevezi) azt állítja, hogy mérőserpenyőjét az emberek részére hol ide, hol oda billenti, úgyhogy egyszer gazdagok, máskor meg szegények lesznek. Ugyanúgy bölcselkedett az erényre és bűnre vonatkozólag iratainak valamelyik helyén 2 a keosi sophista (Prodikos) is, a ki nagyon megérdemli a figyelmet, mivel nem megvetendő férfiú. Szól pedig az ő értekezése, a mennyire tartalma még eszemben van (mivel magokra a szavakra nem emlékszem, csupán arra, hogy folyó beszédben, nem kötöttben mondja el a történetet) imigyen: Héraklés még egész fiatalon, vagyis körülbelül a ti korotokban — mikor arról gondolkozott, melyik utat válaszsza: azt-e, amely munkásság árán erényhez juttat, avagy a másik igen könnyűt -— találkozott két nővel, még pedig az Erénynyel és a Bűnnel. Ezek, bár hallgattak, rögtön elárulták egymástól elütő voltukat. Az egyik kendőzés végett föl volt szerelve piperével, csak úgy csöpögött az illatszertől s egész lógó szekrényt hordott magán a kéjvágykeltő szerekből ; ezeket mutogatva s még többet igérve törekedett Héraklést magához édesgetni. A másik ellenben vézna, szinte kiaszott testű volt s komoly tekintetével máiegész más beszédet tett: nem igért ám holmi édes, puha életmódot, hanem végnélküli izzadást, fáradságot és veszedelmet vizén és szárazon, pályabérül aztán az istenek közé emelkedést — ez az ő (Prodikos) szólásformája —, s ebben az irányban végre engedett Héraklés és megindult vele. 1 A «Hypothékai»-ban, 1. fragm. 15. Bergknél, az ókori íróknál sokszor idézve. 3 «Hórai» czimű elveszett művében, a melyből a szóban forgó részletet Xenopbón tartotta fenn Memorab. II, 1., a melyet később is sűrűn idéznek a moralisták (Cic. de off. I, 32., Clemens Alex. Paedag. II, 10. stb.). Legújabban Szuszai, hitbuzgalmi író, noha sokat beszél a classicusok ellen, ,Jellemképzés' czimű könyvében mégsem tud alkalmasabb példát felhozni a Prodikosénál. Nincs is hozzá fogható az egész világirodalomban ! — Prodikos derék sophista, a ki egyúttal a synonymika alapítója, élt 420 körül Kr. e.