Szent Benedek fiainak világtörténete II. kötet

VI. Fejezet - A bencés szerzetesség hanyatlása és a pápai reformok a gótikus későközépkorban

szabadon közlekedtek. A glastonburyi apát 1360 61-ben ugyan igyekezett szorosabb fegyelemre fogni növendékeit, de nem nagy sikerrel. Tanulmányaik befejezése után nagy részt mint apátok, perjelek, elöljárók a rendi közigazgatásban tevékenykedtek, mások irodalmi és tudományos téren dolgoztak. A XIV. század szellemi élete szinte túlságosan is élénk, eleven volt Oxfordban. Bár Duns Scotus 1309-ben bekövetkezett halálával az oxfordi ferences teológia aranykora leáldozott, a szegénység, majd az uralom és a kegyelem viszonya körül kialakult vita mozgásban tartotta a szellemeket. A koldulók, különösen az obszerváns ferencesek védték az eszményi szegénységet s támadták a gazdag egyházat, a birtokos (a bencés, ciszterci) szerzeteket. Mások azt állították, hogy egyházi és világi uralmat, jurisdictiót csak kegyelem állapotában levő ember gyakorolhat. A ferences Occam Vilmos egyetemi tanár mint a nominalizmus újjáélesztője a 30-as és a 40-es években azt tanította, hogy az ,,

universale" csupán jelkép, szimbólum, aminek nincs realitása. Ügy látta, hogy az emberi értelem és a rajta kívül levő realitások között nincsen és nem is lehet kapcsolat. Az értelem kompetenciája az érzéklés, a tapasztalás határán végződik; megismerés csupán intuíció útján lehetséges. A hittételek — pl. Isten az első ok, a végső cél, a lélek halhatatlansága — nem bizonyíthatók, csupán hittel fogadhatók el. Az oltáriszentségben a reális jelenlétet, az átváltozást csak ,,opinio"-nak, véleménynek tartotta. Éppen így nem látta az erkölcsi törvények ésszerű alapját sem. Szerinte a jóra és rosszra való minősítés a szuverén Isten kénye-kedvétől függ — akit akar, üdvözít, akit akar, kárhozatba dönt. Kortársának, a páduai Marsiliusnak (t 1342) a hatására végül még azt is hirdette, hogy a papság az államnak, a pápa pedig az egyetemes zsinatnak van alávetve s a hivő uralkodó egyházi ügyekben is intézkedhet. Ilyen szellemi környezetbe került Oxfordban Wyclif János, aki az akkor még inkább csak akadémikus vitákat a társadalmi és politikai életbe igyekezett átültetni. Ez a törekvése főleg azóta nyilatkozott meg, hogy a bencés Langham Simon canterbury i érsek (1366—68) oxfordi kollégiumából eltávolította a világi papokat, kiknek pár éven át Wyclif volt az igazgatója s azt teljesen bencés konventjének adta át. Ezzel a rendelkezéssel szemben Wyclif és társai a pápához fordultak jogorvoslatért, a bencés V. Orbán azonban a közben bíborossá lett Langham hatására jóváhagyta az intézkedést s a kollégium továbbra is a bencések tulajdonában maradt. 532