Szent Benedek fiainak világtörténete II. kötet

VII. Fejezet - A kommenda-rendszer és a kongregációk kifejlődése; a protestantizmus és a török pusztítás a reneszánsz korában

fővárosát, Budát s az 1543. és az 1552. évi hadjáratai során meghódította és megszállta az ország középső részét. Ezeknek az eseményeknek végtelenül súlyos következményei lettek az egész nemzet életére. A Mohácsnál elesett II. Lajos után az urak két királyt választva két részre osztották az országot, s Habsburg Ferdinánd és Zápolya János egymás ellen harcolva fogyasztották a magyarság erejét. Mikor pedig a váradi béke értelmében János halála (1540) után egyesíteni kellett volna az országot, Szolimán azt három részre szakította 150 esztendőre. Az ország nyugati és északi szegélye lett a HabsburgMagyarország, melyet évszázadokon át német érdekeknek megfelelően Bécsből kormányoztak; az ország keleti részén Zápolya Zsigmond és utódai mint erdélyi török hűbéres fejedelmek belpolitikailag függetlenül uralkodtak; az ország középső, legmagyarabb része közvetlenül török fönnhatóság alá került. Ennek a török korszaknak másik, hatásaiban még súlyosabb következménye lett, hogy Mátyás három-négymilliós, 80%-ban magyar lakosságú országa a XVIII. századra nemzetiségi állammá vált, melynek lakói közt a két-hárommilliónyi magyarság már csak 40%-ot tett ki. A nyugati s nem egyszer a keleti részeket is támadó törökkel szemben ugyanis csak a síkságon élő magyarság szállt szembe. A végvári vitézek mint Nyugat védőbástyája, mint „antemurale Christianitatis" védték megmaradt hazájukat és a mögöttük élő keresztény népeket. A másfél századig tartó harcokban elvérzett és rabságba hurcolt magyarság helyét aztán a hegyeikben békésen élő és szaporodó szlovákok, románok és szerbek s a Nyugatról betelepített németek foglalták el. így jöhetett létre 1920-ban a népiségi elvet valló trianoni békediktátum, mely hazánk testét szörnyen megcsonkította, területének több, mint % részét a nemzetiségeinkkel rokon vagy azonos lakosságú államokhoz csatolta. A magyar népnek és államnak ebben a szomorú sorsában teljes mértékben osztozott a hazai bencés rend. Természetes, hogy a török támadások idején az egyes vidékek legerősebb építményei, az apátságok a lehető legnagyobb gyorsasággal igyekeztek várakká alakulni, melyekben a vezető szerepet már nem a szerzetesség, hanem a katonaság vitte, ahol a tényleges parancsnok nem az apát, hanem a várnagy volt. De ez az élet is csak addig folyhatott, amíg a pusztítás áradata el nem érte ezeket a kisebb-nagyobb szigeteket is, melyek aztán szintén elmerültek a török birodalom tengerében. Az első áldozatok a szerémségi apátságok voltak; az egymást követő török hadjáratok aztán a szépen fejlődő dunántúli ben-695