Szent Benedek fiainak világtörténete II. kötet

VI. Fejezet - A bencés szerzetesség hanyatlása és a pápai reformok a gótikus későközépkorban

szabadság uralkodott s ennek folytán igen változatos liturgikus szokások honosodtak meg. Apátságaink tehát folytatták azt az életformát, melyet anianei Szt Benedek tervezett és a clunyiek alakítottak ki akkor, amikor a vallásos élet középpontját Krisztus Királyban, az élet megszentélését pedig szinte kizárólag Isten imádásában, a Neki járó hódolat bemutatásában látták. Időközben azonban a korszellem ezt a fölfogást több tekintetben módosította. A vallási vonatkozásban is előretörő individualizmus a közösségi és objektív jellegű liturgia mellett az egyéni, a szubjektív áhítat fontosságát hangsúlyozta. Krisztusban a Király helyett inkább az érettünk szenvedő és halálával bennünket megváltó Üdvözítőt tisztelték, Ővele akartak minél egyénibb és minél bensőségesebb kapcsolatba jutni. Ennek megfelelően hangoztatta Szt Bernát az elmélkedés, a „consideratio" fontosságát a lelki életben s ezért volt rajta, hogy a zsolozsma végzésében rendtársai térjenek vissza Szt Benedek regulájának mérsékelt követelményeihez. A kolduló rendek hasonló fölfogása alapján rövidítették közös istentiszteletük idejét. A bencések ennek ellenére hangoztatták, hogy az ő hivatásuk a közösségi istentisztelet ünnepélyes végzése, hogy ők „propter chorům fundati" és kitartottak liturgikus életmódjuk mellett, noha az azt éltető szellem nemcsak a világban, hanem a bencés apátságokban is megfogyatkozott. Ennek viszont az lett a következménye, hogy a fényes szertartásokból nem egyszer hiányzott a megfelelő benső áhítat, az igazi átéltség. De a liturgikus szellem és életmód nem csupán az egyéni, a szubjektív vallásosság hangsúlyozása következtében veszített életerejéből. Elgyöngült azért is, mert nem táplálta erőteljes aszketikus lelkület. A liturgia bensőséges végzésének lényeges előföltétele ugyanis a valódi természetfölötti gondolkozás, a befelé fordult figyelem, a silentium s a külső-belső clausura gondos megtartása. Ám ha már a clunyi kolostor és kongregáció sem kívánt különleges önmegtagadást tagjaitól, — korunk nemesi és főúri apátságainak bencései s a világgal mind szorosabb kapcsolatba kerülő szerzetesek még kevésbé éreztek vonzalmat az aszkézis iránt. A „vita communis" aszketikus követelményét mindenekelőtt az apáturak a maguk számára enyhítették, amikor elkülönítették magukat a közös refectoriumok és dormitoriumok használatától, amikor külön lakosztályokat s néha még külön várakat is építettek maguknak s ott élték nagyúri életüket. Az ő példájukat követték azok az officiálisok és obedientia486