Szent Benedek fiainak világtörténete II. kötet

VII. Fejezet - A kommenda-rendszer és a kongregációk kifejlődése; a protestantizmus és a török pusztítás a reneszánsz korában

mozgalmak oly irányban és akkora erővel működhettek volna, mint a XI. században, amikor nemcsak a bencés szerzetesség, hanem a pápaság s jóformán az egész egyházi és világi társadalom is jótékony hatásuk alá került és egyetemes vallási megújhodást hoztak létre. Egyrészt ugyanis ezek az újabb mozgalmak csupán a kolostori élet újjászervezésére törekedtek, másrészt pedig az Egyház vezetősége, a pápaság nem mutatott hajlandóságot életmódja megváltoztatására. A XVI. század eleji Róma örült, hogy a virágkorát élő reneszánsz központja lehetett s eközben nem törődött azzal, hogy az nem csupán a művészetek páratlan föllendülését, hanem a hit és az erkölcsök katasztrofális elhanyatlását is jelentette. A német hitszakadás viharfelhői; Luther mozgalma A transcendens világnézet s az annak megfelelő életmód nemcsak a reneszánsz légkörében élő Itáliában gyöngült el veszedelmes mértékben, hanem hasonló irányban fejlődött a francia vezető társadalom s irodalom élete is. A hatalomra való törekvés s az evilági javak élvezése ott is előtérbe jutott s felejttette az önmegtagadást kívánó keresztény eszmények tiszteletét és szolgálatát. A „főben és tagokban való reformálás" megoldása tehát sürgőssé vált, de nehézzé is. A firenzei Medici családból született s annak mentalitását követő X. Leó, a „pápaság nagy élvezője", alig méltatta figyelemre a deventeri iskola növendékének, a pappá lett s a humanizmus fejedelmének tartott Erazmusnak 1516-ban előterjesztett kérését, hogy „a sok tekintetben összeomlott valódi keresztény vallásosságot s az addig részben elhanyagolt, részben megromlott irodalmat" állítsa vissza régi fényébe. Épp így nem vette komolyan a nemes törekvésű Pico delia Mirandola gróf 1517-ben készített referátumát sem, melyben a szerző a vallás-erkölcsi viszonyok tarthatatlanságát s a reform haladéktalan megvalósítását hangsúlyozta. Igaz, az 1517-ig tartó V. lateráni zsinat hozott üdvös rendelkezéseket a bíborosok, a papság és a szerzetesség életének megjavítására, de azok csak rendelkezések maradtak. Pedig akkor már sűrűsödtek a viharfelhők az Egyház egén. A német világi és egyházi fejedelmek már az avignoni pápaság franciabarát és sokszor anyagias politikáját is ellenszenvvel figyelték, hisz a korszak 134 bíborosa között csupán egyetlen német volt, s a zsinati eszme évtizedeken át való hangoztatása és a reneszánsz Rómából érkező hírek is sokat ártottak a pápaság -635