Szent Benedek fiainak világtörténete II. kötet

VII. Fejezet - A kommenda-rendszer és a kongregációk kifejlődése; a protestantizmus és a török pusztítás a reneszánsz korában

Az új életstílus egyik legfontosabb forrása az a javaközépkor óta bontakozó induvidualizmus volt, mely a személyi képességek (virtú), az egyeniség érvényesülését követelte. Embereszményének az „uomo singolare"-t, a nagy és erős egyéniséget tekintette, aki szinte korlátlan jogokkal rendelkezik képességei és érdekei érvényesítésére. De bizonyos belső, szinte mechanikus szükségszerűség, ,,necessitá" címén hasonló, gátlásokat alig ismerő önérvényesülést igényelt a kollektív egységek, a nemzetállamok, illetőleg az azokat megszemélyesítő fejedelmek számára is. Ez, a „sacro egoismo"-vá fejlődött fölfogás az erkölcs szabályait majdhogy azonosította az önérdek követelményeivel. Az öntudatosuló olasz nacionalizmus gazdag forrása az ősének tekintett ókori Róma volt — politikai és kulturális hagyatékával együtt. Rómát ismét a „világ úrnőjé"-nek akarták látni. Ezért szerette volna újjászervezni a római császárságot Cola di Rienzo, ezért kívánta visszavinni a pápaságot Rómába Petrarca a XIV. század közepén, s ezért gyűjtötte az antik művészet alkotásait oly buzgalommal II. Gyula pápa. De még nagyobb energiákat bocsátott a mozgalom rendelkezésére a római irodalom. Az olasz humanisták szenvedélyes buzgósággal kutatták, gyűjtötték és tanulmányozták a dialektika és a különféle ars-ok korában elfelejtett antik írók, az „auctor"-ok műveit, hogy azok nyomán reformálják latin nyelvű irodalmuk stílusát, előadásuk szépségét. Ezek, a többnyire laikus filológusok azonban nem álltak meg — mint a karolingkor bencés tudósai — a formális elegancia elsajátításánál, hanem a római írók pogány humanista világnézetét és életmódját is jórészt magukévá tették. Ily módon történt, hogy amikor a reneszánsz képviselői kifejlesztették az irodalmi, a művészeti és a társadalmi élet artisztikus jellegét, ugyanakkor azt immanens világnézettel elegyítették. A reneszánszkori filológusok és filozófusok nagy része így került ellentétbe a transcendens keresztény életfölfogással. De nemcsak elméletben, hanem gyakorlatban is magukévá tették Horatius „carpe diem" epikureista elvét — tekintetüket az Égről a Földre fordították s törekvésük az élet lehető kiélvezésére irányult. Amikor Laurentius Valla, Macchiavelli és társaik ékes stílusban és éles logikával kritizálták az egyháziak elvilágiasodó életét, ugyanakkor ők elvszerűen is elvetették az önmegtagadás parancsát, tagadták annak ésszerűségét. Finom formák között így vonult be a palazzók díszes termeibe a természet, a test egyoldalú kultusza, az érzékek szolgá38 Szent Benedek fiainak II. 593