Szent Benedek fiainak világtörténete II. kötet

VI. Fejezet - A bencés szerzetesség hanyatlása és a pápai reformok a gótikus későközépkorban

mulákat, mégis meg kellett tanulniok a növendékeknek a különféle tartalmú polgári ügyiratok, a különböző formájú oklevelek kiállításának módjait. Az oklevelekben többször szereplő „litteratus" bencéseket nem is tekinthetjük egyszerűen írást ismerő férfiaknak, hanem a latin nyelvben és stilizálásban, a jogban és oklevélszerkesztésben járatos mestereknek. Minden bizonnyal ilyen volt az a „magister Paulus litteratus", aki — egy 1349. évi oklevél szerint — Kálmánt, Károly Róbert természetes fiát nevelte, továbbá az a „magister Petrus litteratus", aki 1373-ben mint a királyi kancellária jegyzője működött; bencés vonatkozásban ilyennek tarthatjuk a már említett István iskolamestert és konvent jegyzőt s az 1368-ban szereplő János őrszerzetest Pannonhalmán. Monostoraink munkásságából végül azt is látjuk, hogy a magyar bencéseknél nem lehet beszélni arról az „abstentionizrnus"-ról, a világtól való elkülönülésről, mely a nyugati rendtársak életét annyira jellemezte. A mi monostoraink eleven kapcsolatot tartottak a társadalommal, annak minden rétegével — a királytól kezdve a legalsó néposztályig. Igaz ugyan, hogy a hiteleshelyi működés elsősorban a birtokos, a nemesi osztállyal hozta érintkezésbe őket, mert annak voltak birtokproblémái s annak peres ügyei kerültek a király és főbírái elé — a köznéppel való kapcsolatukat viszont főleg a pasztoráció biztosította. A hitélet ápolása; a hátai és a garamszentbenedeki Szentvér s a Szentjobb kultusza; templomépítkezések Közvetlenül a bencések ebben a korban sem igen végeztek pasztorációs munkát, különösebben nem foglalkoztak a nép lelki gondozásával; a legtöbb esetben megelégedtek azzal, hogy a patronátusuk alá tartozó jobbágyközségeik számára megfelelő világi pap plébánosról és templomról gondoskodtak. Kivételesnek tekinthetjük a zalavári konvent buzgóságát, melynek tagjai közül Péter 1325-ben a zalavári, György 1360-ban a hoszszúfalui, Péter 1363-ban az orosztoni híveket gondozta. Ennek ellenére mégis voltak apátságok, melyek tudatosan törekedtek arra, hogy a hivők vallásosságát mélyítsék s monostori templomuk a környék vallási életének középpontja legyen. Ez a törekvés látható Pannonhalmán, melynek apátja, Salamon 1274-ben IV. Ince pápától 40 napi búcsút eszközölt ki azok számára, akik a pannonhalmi templomot a védőszent, Márton ünnepén és a templomszentelés évfordulóján — ezeken a bú578