Szent Benedek fiainak világtörténete II. kötet

VI. Fejezet - A bencés szerzetesség hanyatlása és a pápai reformok a gótikus későközépkorban

érni a magyar egyházat, a papokat és laikusokat egyaránt. Az ő munkája kárba vész, a világi papokat megvetik, a szerzetesek színes ruhákban fognak pompázni, összejöveteleket tartanak s kerülik a magányt, a visszavonult életet. Sokan a világ hiú dicsőségét keresik, s ezért a nevetség és megvetés tárgyai lesznek. Ezek s az Aba király szomorú sorsára vonatkozó jövendölései — jegyezte meg a szerző — be is teljesedtek. A püspök vértanú-halála a politikai harcok során következett be. A féktelen Aba s az idegen Péter király elűzése után a magyarok az Árpád-házból származó Endre herceget kívánták Szt István trónjára ültetni. Ezeket a zavaros viszonyokat egyesek arra akarták fölhasználni, hogy megdöntsék a magyar kereszténységet s visszaállítsák a pogányság uralmát. Mikor Gellért 3 püspöktársával Székesfehérvárról Endre fogadására indult s a budai révhez érkezett, szembetalálkozott Vatával és pogány csapatával. Azok megtámadták a püspököket s mivel látták, hogy Gellért még akkor is áldást mondott rájuk, lehúzták szekeréről s talyigára kötve fölvitték a hegyre s onnét a mélységbe taszították. De Gellért még akkor is pihegett, azért szívét átszúrták, fejét pedig összetörték. Társai közül csupán Beneta menekült meg — miként azt Gellért püspök megjövendölte. A vértanú-halált a megdicsőülés követte. Miután Endre király elnyomta a pogányság lázadását, sok csoda történt Gellért sírjánál. Ennek következtében a szentszék elhatározta Gellért püspök, István király és Imre herceg szenttéavatását, ami a pápai követ, László király s az ország vezetőségének jelenlétében meg is történt. Említettük, hogy a szerző elbeszélése gerincét a különféle történeti forrásokból merítette. Azok anyagát aztán szabadon, szinte gátlás nélkül fejlesztette. A történeti hűség eszménye nem túlságosan ragadta meg, de olvasói vallás-erkölcsi nevelését sem tartotta kizárólagos céljának. Az „épületes" olvasmány mellett ő már szórakoztató művet is akart nyújtani — ezért nevezhetjük Szt Gellért Nagyobb Legendáját „hagiografikus regény"-nek. Ám a műnek éppen ezek az egyéni részletei a jellegzetesek, mert ezek mutatják azt a fizikai, kulturális és lelki milieut, melyben írónk élt és dolgozott. Azt véljük, hogy amikor a képzeletbeli Rasinát a Szt Márton-monostor apátjának mondotta, akkor éppúgy Pannonhalmára gondolt, mint mikor a velencei apátot Gwillerinusnak nevezte. A „monasterium Sancti Martini" megjelölés alatt ugyanis azokban a századokban csakis a magyar főmonostort értették — Gwillerinus névben pedig azt a Vilmos nevet látjuk, melyet 569