Szent Benedek fiainak világtörténete I. kötet

II. Fejezet • A Regula elterjesztése és a nyugati keresztény kultúrközösség megteremtése a koraközépkorban

gely, hogy akik Isten törvényeit megtartják, azok egyek Istennel s így megismerhetik az Ő gondolatait. Az azonban Istentől függ, hogy milyen mértékben s milyen vonatkozásban akarja megosz­tani tudását választottaival. Isten a hatalmát is gyakran megosztja, közli szentjeivel. En­nek következtében akaratnyilvánításukkal vagy imádságuk ré­vén ők is tehetnek csodákat. Az előbbi módon — ex potestate — eszközölt csodát Szt Benedek, amikor a gót Zalla által megkötö­zött s az apát elé hurcolt szerencsétlen emberről önmaguktól hulltak le a bilincsek. Az utóbbi módon — ex postulatione, orando — támasztotta föl Szt Benedek egy környékbeli ember fiacskáját. Am a szerző arra is figyelmeztetett, hogy Isten még szentjei kívánságát sem teljesíti mindig. így Szt Benedek hiába akart visszatérni kolostorába, nem tudott, ,,quod voluit obtinere, non valuit". Vele szemben Skolasztika nagyobb szeretete győ­zött, „illa plus potuit, quae ampli us ama vi t". Az ereklyekultuszról a következőképp nyilatkozott Gergely pápa. Meggyőződése szerint a vértanúk ereklyéi révén több csoda történik, mint sírjuknál. Ennek az az oka és magyarázata, hogy a hivők könnyebben elhiszik, hogy sírjuknál jelen vannak a vértanúk s ott meghallgatást találnak a hozzáfordulók, de ne­hezebben tételezik föl ezt a sírtól messze vitt ereklyékkel kap­csolatban. Ezért van nagyobb szükség ott a csodákra s ezért tör­ténik ott több csoda, mint a vértanúk sírjánál. A csodáknak az a célja, hogy Isten a szentek életében és halálában kinyilvánítsa, hogy azok mily kedvesek Őelőtte, „quanta esset in Benedicto gratia ..." A természet törvényei alól való mentesülés azonban nemcsak a föntebbi esetekben lehetséges. Előfordul az a szentek magá­nyában, imádságos életében is. Szt Gergely ennek az Istenben elmerült misztikus imaéletnek nagyszerű lélektani leírását adta. Az első lépés a világtól való külső és belső elszakadás, a valódi magány. Szt Benedek is, „habitavit secum". Az így imádkozó annyira el tud merülni elmélkedése tárgyában, hogy lelki sze­meivel szemléli az Istent; ez a „contemplatio". A szemlélődésnek az a foka, amikor az imádkozó elveszti érzékei és szellemi képes­ségei fölött való uralmát s öntudatát — extra nos ducimur — és a lélek szinte kilép testéből s elragadtatásba esik, az „ekstasis". A tudat akkor mintegy megszünteti a kapcsolatot a test és a lé­lek között, „nos sumus et nobiscum non sumus". Mikor aztán ez a rendkívüli lelki állapot véget ér, az illető magához tér, „a con­templations culmine ad hoc rediit, ad se reversus" s a tudat ismét normálisan működik.

Next

/
Thumbnails
Contents