Szent Benedek fiainak világtörténete I. kötet

I. Fejezet • Szt Benedek élete és regulája

A szerzetes egyéniségének elevenjébe vágó ezen önmegtagadás nem is kívánható más címen, mint Isten nevében: ,,Az elöljáróknak adott engedelmességet ugyanis az Istennek nyújtjuk" (V.37—38.). A készségesen, jó lélekkel engedelmeskedők viszont az Ür Jézust követik, aki azt mondotta: „Nem azért jöttem, hogy a magam akaratát cselekedjem, hanem azét, aki engem küldött" (V.29—32.). A bencés szerzetesi eszménynek végül még egy jellegzetes vonását kell kiemelnünk s ez a komolyság, a ,

gravitas". Említettük már, hogy Szt Gergely is hangsúlyozta Szt Benedek jellemének ezt a tulajdonságát s a Regulában is föltűnően gyakran találkozunk vele. Megkívánta Szt Benedek, hogy szerzetesei komolyak legyenek hallgatásukban, beszédjükben, mozgásukban éppúgy, mint mikor vendéget fogadnak vagy istentiszteleten olvasnak, énekelnek (VI.10, VII.179, XXII.15, XLII.29, XLVII. 10.) — azaz egész lényükön, magatartásukon komolyság, összeszedettség uralkodjék. Az imádság és az elmélkedés, a munka és az önmegtagadás azonban mind csak eszköz volt a legfőbb cél elérésére, ami nem más, mint eljutni „Istennek arra a szeretetére, mely, mivel tökéletes, kizárja a félelmet". Ezt pedig „a hibáktól és vétkektől megtisztult munkájában kegyesen megvalósítja az Űr a Szentlélek által". (VII.199—200, 206—208.) A hajlékony és emberszabású realizmus Szt Benedek nem járt fellegekben. Jól tudta, hogy ezt a magasztos célt gyarló emberek által igyekszik elérni. Tudta, hogy ehhez céltudatos nevelés, erőteljes fegyelem és komoly rendszabályok szükségesek. Tapasztalatból ismerte, hogy vannak olyan szerzetesek, akiknek a jó szó, a figyelmeztetés is használ, ha hibát követtek el — másoknál, főleg a gyermekeknél és az értelmetlenebbeknél viszont korholásra, sőt testi fenyítésre is szükség lesz. Ennél súlyosabb fegyelmező eszköz volt a bűnösnek a közösségből való ideiglenes kizárása. De ha ezek, s a közösség érte végzett imádsága után sem javult meg az illető, akkor távoznia kellett a kolostorból. Ám az apátnak jó pásztorként mindent el kellett követnie, hogy a rossz útra tért juhot épen visszavezesse aklába, „mert aki a lelkek vezetését vállalja magára, az készüljön a számadásra" (11.114—115.). A montecassinói szerzetes élet határozottan elkülönült ugyan a „világ"-tói, de a vele való teljes szakítást Szt Benedek mégsem szorgalmazta. A Regulában és az életrajzban egyaránt olvasunk 39 I