Szent Benedek fiainak világtörténete I. kötet

V. Fejezet • A románkori bencés élet Magyarországon

tori közösség viszont ily módon két, egymással bizonyos fokig szembe került érdekcsoportra oszlott. Ennek következtében jutott 1218-ban III. Honor pápa elé Oros apát és a veszprémi püspök egyik megegyezése, amely ellen a perjel vezetése alatt álló pannonhalmi konvent tiltakozott. Az apátnak és a konventnek ez a — püspök és káptalanja mintájára kialakult — jogi és gazdasági elkülönülése észrevehető már a XII. századi pápai oklevelekben is, melyek mindkét félhez: az apáthoz és konventhez, vagy az apáthoz és káptalanhoz szólnak. Az erkölcsi élet örök problémáinak megoldása, az önzés, az én-érvényesülés, a különféle szenvedélyek megfékezése természetesen korunk bencéseinél is csak többé-kevésbé sikerülhetett. Nemcsak az apát és szerzetesei, hanem a testvérek között is adódtak nehézségek, melyeket nemegyszer erőszakos eszközökkel törekedtek megoldani. Ezért Oros apát 1231-ben arra kért és kapott fölhatalmazást IX. Gergelytől, hogy azokat a szerzeteseket, akik egymásra kezet emeltek s ezáltal a pápának fönntartott kiközösítés alá estek, a súlyosabb eseteket kivéve, megfelelő elégtétel kirovása mellett föloldozhassa. A kérés előterjesztésének indokolásául az a tapasztalat szolgált, hogy az ilyen egyének számára egy római utazás még nagyobb erkölcsi veszedelmet jelentene. 1233-ban a deáki birtok vezetőjét, Vitái pannonhalmi bencést azzal vádolták, hogy bizonyos nézeteltérés következtében embereivel félholtra verette a szintén odavaló Kelemen szerzetest. Az érzések és a belőlük fakadó cselekedetek ereje azonban nemcsak a bűn elkövetésében láthatók, hanem az azt követő bűnbánatban és elégtételben is. A bizonyára Pannonhalmán készült Szt Imre-legenda Konrádja, aki súlyos bűneiért megbilincselve és vezekelve Rómát és Jeruzsálemet megjárva jutott el Fehérvárra Szt István és Szt Imre sírjához, nem történeti alak ugyan, de élénken szemlélteti korunk bűnbánó és vezekelni tudó szellemét. Ezt a lelkületet fejezte ki az a pannonhalmi bencés, aki 1213-ban ezt a rímes versikét írta az egyik oklevél hátára: Hec, homo mortalis, scias: tua erimina plora, Post positis maculis miser exerce meliora. Si talis fueris, gaudebis mortis in hora. Azaz: Ezt vésd szívedbe, halandó ember: sirasd bűneidet; levetvén, ó szerencsétlen, hibáidat, gyakorold az erényeket. Ha ilyen lész, örvendezni fogsz halálod óráján. 320-