Szent Benedek fiainak világtörténete I. kötet

V. Fejezet • A románkori bencés élet Magyarországon

templomában a Szentkereszt, az Űr Jézus sírja, Szűz Mária, Szt Mihály arkangyal, Keresztelő Szt János, aztán Szt Péter, János, Jakab apostolok, Szt István, Kozma és Dámján, Vince, György, Ágota és Margit vértanúk, végül Szt Márton püspök, Szt István király, Szt Imre herceg és Mindenszentek ereklyéit tisztelték. Az 1228-ban fölszentelt kis deáki bazilikában — a Pray Kódexben olvasható bejegyzés szerint — a Szentkereszt, Szűz Mária, Szt Péter és János apostolok, Szt Lőrinc,' György, Gellért és Margit vértanúk, Szt Márton, Gallus, és Imre hitvallók ereklyéit őrizték. A föntebbi fölsorolásban szereplő egyes megjelölések (pl. Szt Mihály arkangyal, Mindenszentek) arra engednek következtetni, hogy az ereklye fogalmát nem mindig vették szigorúan tárgyi értelemben. A bencés monostor, „az Úr szolgálatának iskolája" Szt Benedek elgondolása szerint olyan, „műhely" volt, melyben „a lelki élet művészetének eszközei"-vel ki kellett alakítani azt az új embert,, aki „szárnyaló szívvel s a szeretet kimondhatatlan édességével fut Isten parancsainak az útján" élete végéig. Erre a föladatra, erkölcsei tökéletesítésére fogadalma kifejezetten kötelezte a szerzetest. A magyar szentek legendái a bencés aszkézis tükrei; a törvények és oklevelek kontroli-szerepe. A bűn, bűntudat és bűnhődés Hogy az erkölcsi tökéletesedésnek Szt Benedek által meghatározott útja-módja, a sajátosan bencés aszketika, mily tudatos volt a kor magyar bencéseinek lelkében, azt legvilágosabban az általuk készített legendákból láthatjuk. Bár hőseik — Zoerard András, István, Imre, Gellért, László — nagyobbrészt az előző korszakban szerepeltek, maguk a legendák a mi korunkban keletkeztek. Ezért s mivel azok nemcsak az illető szentek életét, erényeit és csodáit tartalmazták, hanem bencés íróik eszményeit, törekvéseit is — méltán tekinthetjük azokat a bencés aszketika tükreinek. Szt István király — Szt Benedek tanítása nyomán — gyakran könnyek közt imádkozott. Terveit, szándékait Isten akaratára bízta, mert jól tudta, hogy anélkül semmit sem érhet el. A szegényekben magát Krisztust fogadta és ölelte magához, vándort és idegent vigasztalás nélkül nem engedett el magától. Mint népének pásztora készséggel vállalta érte, sőt helyette is a szenvedést. Tudatában volt annak, hogy hivatása betöltéséért szigorú számadással tartozik Istennek. 317-