Szent Benedek fiainak világtörténete I. kötet

IV. Fejezet • A bencés rend

a cseh, anyai ágon a bajor hercegi családdal állott rokonságban. A családi nevelés befejezése után tanulótársával, Radlával együtt a szláv misszió központjába, a magdeburgi káptalani iskolába került 972-ben. Az érsekség első feje az a trieri bencés Adalbert volt, aki 961-ben — Nagy Ottó közvetítése folytán — a kievi fejedelmi udvarban igyekezett kifejteni missziós tevékenységet. A császár és az érsek egyaránt jelentős szerepet szántak a cseh hittérítés és egyházszervezés művében az előkelő származású ifjúnak. Hogy Adalbert különös gonddal ügyelt föl Vojtech nevelésére és személyesen irányította lelki fejlődését, abból is látszik, hogy bérmáláskor saját nevét adta neki s azóta őt is ezzel a névvel nevezték. De életrajzírója, querfurti Brúnó azt is följegyezte róla, hogy a víg kedélyű s a világi hiúságokra sokat adó ifjú klerikus miként törekedett és jutott az erényesség magas fokára. Magdeburgi tanulmányai Adalbert érsek haláláig (981) tartottak. Otthon Csehország első püspökének a környezetébe került, majd pedig annak két év múlva bekövetkezett halála után II. Ottó annak utódjául rendelte a kb. 30 éves Adalbertet. Ám ő nem erre, a kezdeti nehézségekkel küszködő püspöki székre született. Impulzív egyénisége tele volt lelkesedéssel, jóra való buzgósággal; dél előtt csak ünnepnapokon étkezett, éjfél előtt nem szokott lepihenni s alvása is a puszta földön történt. Gyönyörűségét az imádságban s az irgalmasság cselekedeteinek gyakorlásában találta. Ám az emberi gyarlóságot, az elvetlenséget, a tökéletlenséget, a félmegoldásokat nem tudta elviselni. Ez a heroikus önmegtagadásra képes, valóban nemes eszméi szerint élő férfiú nem tudta megérteni, hogy egy pogány nép évszázados életmódját, erkölcseit néhány év vagy évtized alatt gyökeresen megváltoztatni, kereszténnyé tenni alig lehet. Eszményének és tapasztalatának különbözősége, főleg a gyakran előforduló többnejűség, a klerikusok házassága s a keresztény honfitársak rabszolgaságba taszítása annyira elkeserítette, hogy elhatározta, hogy elhagyja a püspöki székét és a szentföldön él lelkületének megfelelő életet. Szándéka megvalósításában el is jutott Montecassinóig, ahol azonban a bencések lebeszélték útja folytatásáról. Tőlük távozva találkozott azzal a Szt Nilus görög remetével, aki új irányt adott életének. Az előző fejezetben megemlékeztünk már arról az itáliai aszketikus és remete mozgalomról, melyet északon Szt Romuáld szervezett meg. Ennek a keleti szellemiségnek délen legkiválóbb képviselője Nilus volt, aki kezdetben Rossano környékén 262-