Szent Benedek fiainak világtörténete I. kötet

III. Fejezet • A bencés eszme kivirágzása és a vallásos gondolat uralom-ra jutása a román javaközépkorban

rális téren is. A normandiai Fécamp jellegzetessége volt, hogy kiváló gondot fordított a klerikusok és laikusok — főleg az énekmondók, a jongleurök — szellemi és erkölcsi színvonalának emelésére. Emellett aztán a lelki élet művészetének is kitűnő otthona lett. Vilmos tanítványa, az ugyancsak olasz, ravennai származású és kicsi termete miatt Jánoskának nevezett apát ugyanis félszázadon keresztül (1028—78) állt a fécampi kolostor és iskola élén s ez alatt az idő alatt Szt Ágoston és Szt Gergely tanítása nyomán a legkiválóbb műveket írta a lelki élet kérdéseiről, a legjobb útmutatásokat adta a léleknek Isten felé szárnyalása módjára. Művei értékét mutatja, hogy azok szinte kivétel nélkül híres írók — Szt Ambrus, Ágoston, Anzelm, Kasszián, Alkuin — neve alatt szerepeltek a. középkori könyvtárak katalógusaiban. János az élményszerű teológiát tanította s ezért a „theologia mystica" egyik első mestere lett. Vilmos apát egy másik tanítványa, a dijoni Rudolf Glaber elkészítette apátja életrajzát s Históriáé című munkájában a X.—XI. század érdekes eseményeit jegyezte föl gyönge kritikai érzékkel, de élénk előadásban. Az itáliai szellem normann földön: Bee és a dialektika újjáéledése Fécamp mellett a XI. század közepére a szomszédos Bee híre kezdett terjedni, mely a század második felében Nyugat legkiválóbb iskolája lett. A két iskola közös és jellemző sajátsága, hogy mindkettő az olasz szellem alkotása volt. Amint Fécamp a volpianói Vilmosnak és a ravennai Jánosnak köszönhette hírnevét, úgy Bee naggyá tevője a paviai Lanfranc és az aostai Anzelm volt. Amíg a német bencések a teológia hagyományos útjait járták s egyes franciák a klasszikus műveltséget ápolták, addig az olaszok megtalálták az utat-módot, mely a teológia új — misztikus és skolasztikus — földolgozásához s ezáltal új virágzásához vezetett. A beci iskola jellegzetessége a Lanfranc által meghonosított dialektika volt, melyhez Anzelm a misztikus spekulációt társította s így az apátság a világi és az egyházi tudományok központjává fejlődött. Sajátságos sorsa volt a dialektikának az ó- és a koraközépkor művelődéstörténetében. A klasszikusok, különösen a görögök nagyra becsülték, mert elsősorban attól várták az elme kicsiszolását, a logikus gondolkodásmód elsajátítását, ami képessé teszi az embert addig nem látott összefüggések fölismerésére, 197-