Szent Benedek fiainak világtörténete I. kötet

Bevezetés

papi joghatósággal rendelkezzenek. A szerzetességet nem akarta a papsággal, az egyházi renddel szembeállítani; ő maga mint Neocezárea érseke halt meg. Jellegzetes Szt Vazulnak az a fölfogása is, mely a kolostor és a társadalom viszonyára vonatkozik. Nem törekedett a teljes szakításra, sőt ellenkezőleg: a kolostor tiszta keresztény szellemiségét igyekezett kisugároztatni a környező társadalomra. Kívánatosnak tartotta, hogy a szerzetesek gyermekek, főleg árvák nevelésével, szegények és betegek gondozásával is foglalkozzanak. Ugyancsak felebaráti szeretetből fakadóan engedte meg, hogy idegenek mintegy lelkigyakorlatként a kolostorban időzhessenek, a szerzetesek pedig időközönként meglátogathassák hozzátartozóikat. Szt Vazul kolostora tehát erkölcsi és szellemi tekintetben is mintaképet akart adni a keresztény társadalom számára. Regulája a még meglehetősen nyers és csiszolatlan pachomiusi szerzetes életet lelkibbé, nemesebbé igyekezett tenni,, s annak megtartására fogadalommal kötelezte követőit. A Kelettől tanuló Nyugat: Szt Ágoston, Márton, Cassianus, a lerinsiek, Patrik Az Egyház életének ezzel a mind jelentősebbé váló jelenségével a szinte kizárólag keleti püspökökből álló egyetemes zsinat 451-ben foglalkozott Chalcedonban. Kívánta, hogy a szerzetesek maradjanak kolostoraikban, tartsák távol magukat a világi ügyektől. Életüket az illetékes egyházmegyés püspökök ellenőrzik: ők adnak engedélyt monostorépítésre s az onnét való távozásra is. A szerzetes eszme és intézmény a IV. század közepén megkezdte hódítását Nyugaton. Úttörőit abban a két nitriai remetében szemlélhetjük, akik az alexandriai pátriárkát, Szt Atanázt száműzetése idején Rómába kísérték (339). A római keresztények csodálkozva hallgatták az önmegtagadás hőseiről szóló elbeszéléseket. Ezt a hatást csak erősítette Szt Atanáz, mikor 365-ben megírta remete Szt Antal életét, ami aztán latin fordításban is megjelent. A szerzetesi gondolat népszerűsítése terén jelentős szerepet játszott Szt Jeromos, aki latinra fordította Szt Pachomius rendszabályát s egykori barátja, Rufinus püspök, aki a „História monachorum" mellett kivonatos latin fordításban Szt Vazul reguláit tette közzé. Nagy hatásuk volt ezenkívül a IV. században megindult szentföldi zarándoklatoknak is, mert a zarándokok saját szemükkel láthatták a szíriai és a palesztinai aszkéták önmegtagadó életét. 19