Szent Benedek fiainak világtörténete I. kötet

Bevezetés

szentírás értelmezéséről elbeszélgetve, üdvös tanulságokban meggyarapodva térjenek vissza otthonukba. PaŰadius elbeszéléseinek kiemelkedőbb alakja az alexandriai Makarius, aki nagy tekintélyét heroikus önmegtagadásával érte el. A szerzetesi eszme fejlődése szempontjából azonban még jelentősebb szerepe volt a Közép-Egiptomból származó remete Szt Antalnak (251—356). A gazdag ifjúról szóló evangéliumi részlet hatására hagyta el otthonát s vonult remeteségbe. Már évtizedek tapasztalata állott mögötte, amikor tanítványok csoportosultak körülötte, hogy az ő irányítása alatt éljék remete életüket. Rendszabály írására azonban még nem gondolt, csupán élete példájával és tanításával kívánt hatni remetéire. A szerzetesi gondolat intézményesített, társadalmi formáját a kopt származású Szt Pachomius (286—346) alakította ki, mikor Tabennisiben az anachoréta, a szervezetlen remete életmód helyébe a coenobiták közös életformáját állította. Sajátságos, hogy a közös életet élő szerzeteseket továbbra is „monachus"-oknak nevezték, mely szó pedig eredetileg a „monasterion"-ban egyedül, külön élő remetékre vonatkozott. Szt Pachomius ifjúkorában katonáskodott s ez a katonás jelleg szerzetesi működését mindvégig jellemezte. Kezdetben csak testvérével, majd 3 társával élt együtt, tekintélye azonban oly nagy lett, hogy egymásután 9 kolostort kellett tanítványai számára alapítania. A falakkal körülvett kolostorokban természetszerűleg megjelent a nőket s általában az idegeneket kizáró klauzúra is. A legfőbb vezetést saját kezében tartotta, de minden kolostor kapott külön elöljárót is. A remeték addigi kötetlen életébe szigorú rendszert vitt, s a közös fegyelem fönntartásáról az évenként kétszer tartott közös gyűlések gondoskodtak. A kolostori életre jelentkezők erkölcsi fölfogását és szellemi képességeit vizsgálatnak vetette alá s az illetők csak a hároméves próbaidő sikeres kiállása után nyerték el a fölvételt jelentő szerzetesi tonzúrát és ruhát. A pachomiusi regula megszabta az imádság és a munka idejét és módját. Az imádság — zsoltárok, könyörgések, az ó- és újszövetségből vett olvasmányok — végzésére naponként kétszer, reggel és este gyülekeztek össze a kolostor templomában, szombaton és vasárnap pedig szentmisét hallgattak és szentáldozáshoz járultak. A közös istentisztelet mellett azonban fontos szerep jutott a magánimádságoknak és a munkának is. Az utóbbi tekintetben már szakítottak a remeték ülőfoglalkozásával (kosár-, gyékénykészítés stb.); helyette a kert- és földművelés és a kézművesség nyert jelentőséget. Az átlagosnál szigorúbb önmegta2 Szent Benedek fialnak I. 17