Szent Benedek fiainak világtörténete I. kötet

III. Fejezet • A bencés eszme kivirágzása és a vallásos gondolat uralom-ra jutása a román javaközépkorban

tesnek már nem csupán első — miként a Regula kívánja —, hanem napirendjének túlnyomó részét lefoglaló föladata lett. Az istentisztelet lényeges része volt a reggeli mise s a délelőtti ünnepélyes konventmise. Magánmiséket akkor még inkább csak vasárnaponként mondtak — viszont körmeneteket nemcsak vasárnap, hanem nyári időben szerdán és pénteken is tartottak. A konvent legfőbb föladata a napi, a „nagy" officiumok végzése, éneklése volt. A zsolozsmának ehhez a központi részéhez csatlakoztak aztán a különféle (Szűz Mária, mindenszentek tiszteletére, halottakért stb. végzett) ,,kis"-officiumok és a különféleképpen csoportosított (pl. lépcső-, bűnbánati) zsoltárok, melyeket azonban csak recitáltak. Ilyformán kb. négyszer annyi zsoltárt imádkoztak naponként, mint amennyit a Regula előírt. Hogy a zsolozsma mennyire lelki igénye volt az alapvetés munkáját végző Szt Odónak, mutatja életrajzának az a közlése, hogy még utazása, lovaglása közben is zsoltárokat énekelt. A clunyi bencések az Űristen udvari népe voltak. Napjuk túlnyomó részét a kóruson töltötték, ahol szinte szakadatlanul hangzott ajkukról Isten dicsérete. Ezen kötelezettségük alól — legalábbis részben — azok kaptak fölmentést, akik mint „officialis"-ok a monostori munkákat végezték vagy irányították, s akik a konvent számára szükséges szertartáskönyveket, aszketikus műveket írták, illetőleg másolták. Ennek az őszinte és mély vallásoságnak természetes előföltétele volt a lelki összeszedettség. Ezért tartották különös tiszteletben a hallgatást, a csendet, a taciturnitas és a silentium erényét. Még a szükséges tudnivalókat is legtöbbször csak jelbeszéddel közölték egymással. Ok, a nagyrészt nemesi, illetőleg előkelő származású clunyi bencések alakították ki azt a fényes liturgiát, melynek a nagyszerű templomok, a művészi ének, a ragyogó egyházi ruhák s egyéb pompás fölszerelések is lényeges elemét alkották. Ez a művésziesen finom liturgikus szellem hatotta át nemcsak istentiszteletüket, hanem egész életüket is. A tisztaság és előkelőség templomukat és kolostorukat egyaránt jellemezte. Ők már nem tiltották a fürdést, mint a Regula; a mosakodásra, borotválkozásra s egyáltalán a csinos külsőre tudatosan gondot fordítottak. Mindezt nemes természetfölöttiség hatotta át. A napontként végzett lábmosás (mandatum), a kéthetenként szokásos borotválkozás sa — főleg a nyári évszakban — havonként esedékes érvágás is a közösség imája és zsoltáréneklése közepette történt. Hasonlóképpen végezték annak a búzának a válogatását, tisztítását és őrlését is, melyből az ostyát sütötték. 151-