Szent Benedek fiainak világtörténete I. kötet

III. Fejezet • A bencés eszme kivirágzása és a vallásos gondolat uralom-ra jutása a román javaközépkorban

a vidéki papság, de a püspökök egy része sem tartotta. A világi társadalomban az önzés, a gyöngék elnyomása, az „ököljog"' uralma alakult ki. A romlás áradata természetesen a kolostorok kapuinál sem állott meg. Bizonyos elvilágiasodási folyamat már a század eleje óta látható volt s ez most — a viszonyok hatása alatt — csak gyorsult és erősödött. A püspökök nemegyszer apátságot kértek az uralkodótól, hogy nagyobb anyagi erővel állhassanak szolgálatára, a királyok pedig katonáikat szállásolták be oda, akik aztán a jövedelem egy részét maguknak igényelték. De nem ment ritkaságszámba az sem, hogy világi személy szerzett magának apátságot. A csupán beneficiumnak tartott apátságba aztán bevonult az ilyen „laikus apát" feleségével s gyermekeivel s legfőbb törekvése arra irányult, hogy minél nagyobb hasznot húzzon a kolostor birtokából. De még ha egyházi személy került is az apátság élére, annak is sokkal több gondja volt a világi és politikai ügyekre, mint a kolostori fegyelem s a szerzetesi élet irányítására. A kolostorok így lassankint megszűntek az istentisztelet, az erkölcsi tökéletesedés otthonai s a kulturális munka műhelyei lenni. A X. század elején már ritkaságszámba ment az olyan apátság, melynek tagjai reguláris életet folytattak. S ebben a vigasztalan helyzetben — melyet az északi normannok, a déli szaracénok és a keleti-magyarok rabló és pusztító hadjáratai még csak súlyosbítottak — Rómától sem lehetett segítséget várni. Ez a kor ugyanis nemcsak Franciaországnak és Itáliának egyik legszomorúbb korszaka, hanem a pápaságnak is igazi „vaskora" volt. Rómában hol Itália egyes hatalmasságai, hol a város uralomra jutott családai ragadták magukhoz a hatalmat s bitorolták a pápai trón betöltésének jogát. Ennek következtében nemegy méltatlan személy került Szt Péter székébe,, kik közül többen erőszakos halállal haltak meg. A kor legjellegzetesebb alakja az a Marózia volt, kinek egyik fia, Alberik senator 932-től 954-ig az egyházi és a politikai hatalmat tartotta kezében Rómában, másik fia 19, unokája pedig 18 éves korában került XI., illetőleg XII. János néven a pápai trónra (931—936

r 955—963). A megújulás vágya Ezen általánosan tapasztalható erkölcsi és vallási romlás ellenhatásaként már a IX. század vége óta mutatkoztak bizonyos reformtörekvések — zsinati határozatok foglalkoztak velük, jóérzésű püspökök és urak hangoztatták azok szükségességét. 10* 147