Szent Benedek fiainak világtörténete I. kötet

II. Fejezet • A Regula elterjesztése és a nyugati keresztény kultúrközösség megteremtése a koraközépkorban

diaconus (t 882) újra fogalmazta s a VIII. János pápának ajánlott művében hősét szinte humanistává alakította át. A karoling reneszánsz írói nem egy esetben dolgozták át VIII. századi elődeik műveit. Ők ugyanis sokkal csiszoltabb, műveltebb stílussal rendelkeztek s fölfogásuk, életszemléletük is több tekintetben módosult. Az ő alkotásaik már azt az irodalmi műfajt, a „legendá"-t képviselték, mely a történeti művek és a vallásos tárgyú szépirodalom közt foglal helyet. Közöttük is vannak ugyan olyan életrajzok, melyekben — pl. Paschasius Radbertuséban Adalhardról és Waláról, Candiduséban Eigilről — a csodás elemek hiányoznak, mégis oly kiváló írók is, mint Alkuin, Walafrid Strabo, Servatus Lupus szinte kánonszerűen beleszőtték legendáikba a Szt Gergely pápa művében vagy az evangéliumokban olvasott csodákat. Walafrid Strabo Szt Otmárról készített történetében gondolt ugyan arra, hogy nem csupán hivő, hanem szkeptikus olvasói is lesznek — az utóbbiakat azonban a csodálatos történetei hitelességét illetően forrásaihoz utalta. A kor csodahajhászó hiszékenysége az ereklyék kultuszával kapcsolatban is meg-megnyilatkozott. Mióta Chrodegang püspök 760 körül 3 vértanú ereklyéjét magával hozta Rómából és szétosztotta monostorai között, azóta a frank birodalomban is megindult a „translatió"-k folyamata. A szentek testének, illetőleg ereklyéinek új sírba, vagy oltárra helyezése alkalmul szolgált arra is, hogy megírják az illetők életének és csodáinak történetét. Nagy Károly udvarának Homerosa, Angilbert följegyezte, hogy apátsága, St Riquier számára mily hihetetlenül sok-mindenféle ereklyét gyűjtött össze a szentföldről, Jeruzsálemből, Konstantinápolyból, Rómából, s minden országból s ezeket az ereklyéket hiteleseknek is tartotta. Alkuin ugyan szót emelt az ereklyetisztelet túlzásai ellen és fontosabbnak tartotta, ha a szentek emlékét a hivők szívükben őrzik meg s életüket utánozni törekszenek — a korszellem megnyilatkozásának azonban nem tudott gátat vetni. Am a VIII. s még inkább a IX. század bencései teljességgel mégsem elégedtek meg azzal, hogy kizárólagosan egyházi vagy szerzetesi eszményeiket szolgálják. Voltak olyanok is, akiknek az érdeklődése a közélet köreire is kiterjedt s természetszerűleg ott is saját vallás-erkölcsi elveiket kívánták uralomra juttatni. Utalunk itt arra a niederaltaichi apátságra, melynek 740 körül lényeges szerepe volt a „Lex Baiuvariorum" kialakításában. Említést érdemel aztán Fontenelle apátja, Ansegis, aki Nagy Károly és Jámbor Lajos capitularéit gyűjtötte össze s őrizte meg az utó9 Szent Benedek fiainak I. 129