Szent Benedek fiainak világtörténete I. kötet

II. Fejezet • A Regula elterjesztése és a nyugati keresztény kultúrközösség megteremtése a koraközépkorban

eszközének tartotta: „A tétlenség a lélek ellensége; éppen ezért bizonyos időkben a testvéreknek kézi munkával kell foglalkozniok, bizonyos órákban pedig szent olvasmányokkal." (XLVIII. 1—4.) Nagy Szt Gergely és Nagy Károly ezt a célkitűzést anynyiban módosították, hogy a szerzetesek munkássága elé jelentős szociális föladatokat is tűztek ki, melyek főleg szellemi természetűek voltak. A Regula szerint a szellemi munka átlag napi 4, a kézi munka pedig 6 órát vett igénybe. Mikor aztán Szt Benedek fiai kénytelenek voltak Rómába menekülni s városi környezetben elhelyezkedni, a fizikai kézi munka veszített jelentőségéből s helyét mindinkább a szellemi foglalkozás — istentisztelet, tanulmányok végzése — vette át. Ahogy aztán Angliába kerültek, illetőleg ott megerősödtek a bencések, jórészük szinte kizárólag szellemi — lelkipásztori, majd tudományos, irodalmi és oktató — munkát végzett, a többi pedig a kolostorban, a műhelyekben vagy a mezőgazdaságban foglalatoskodott. A bencés szerzetességnek ez az Angliában kialakult, s onnét a frank birodalomba átplántált s ott tovább fejlesztett formája nagyon különbözött már Montecassino egykori homogén társadalmától. Ha nem is jogilag, de tényleg megkezdődött a szellemi munkát végző klerikus s a kézi munkával foglalkozó laikus réteg szétválása. Ez utóbbi természetesen alakult ki a föntebb már említett conversus-ok csoportjából, noha a laicus és a conversus fogalma még nem volt azonos. Az apátság társadalma ugyanis oly módon is differenciálódott, hogy akik fölajánlották magukat és vagyonukat a monostornak, nem mind lettek szerzetesek s a konvent tagjai, hanem egyesek továbbra is világi életet éltek. Szt Benedek szerzetessége kifejezetten „laikus" intézménynek indult, melyben a papok kivételszámba mentek. A klérussal való kapcsolatot Szt Gergely pápa teremtette meg, mely aztán századokon át folyton erősödött. Korunkban azonban még a magasabb teológiai tanulmányokat végzett „klerikus" szerzetesek sem mind lettek áldozópapok, ,.presbyter"-ek. A legkiválóbb szellemek közül nemcsak a montecassinói Paulus maradt meg „diaconus"-nak, hanem Alkuin és Paschasius Radbertus is. A diaconatusnak a 25., a presbyteratusnak a 30. életév volt az alsó korhatára, Hrabanus Maurus szerint azért, mert 30. éve előtt az Űr Jézus sem tanított. A paphiánnyal küzdő Szt Bonifácnak kivételképpen engedte meg Zachariás pápa, hpgy 25. életévük előtt is fölszentelheti az arra kiválasztottakat. A nagyobb rendek fölvétele a IX. század eleje óta mind gyakoribb lett. A 826. évi római zsinat az apátok számára már aján117