Szent Benedek fiainak világtörténete I. kötet

II. Fejezet • A Regula elterjesztése és a nyugati keresztény kultúrközösség megteremtése a koraközépkorban

legfőbb eszközét. De a VI. századi Montecassino életmódjától is nem egy tekintetben eltért az, melyet a VII.—IX. századok kialakítottak. A Montecassinóról származó szerzetesség jó részét Szt Gergely pápa az egyházi, Nagy Károly császár pedig a kulturális élet áramlatába állította. Szt Benedek intézménye így talált módot a kibontakozásra s a páratlan történelmi hatás kifejtésére. Amikor Nagy Károly a Regula egyeduralmát a frank birodalomban megteremtette, akkor olyan „

kultúr szerzetességet'* kívánt kialakítani, mely nem él csupán öncélú, zárt szerzetesi életet, hanem a szerzetesi eszmények ápolása és megvalósítása mellett a magasabb keresztény kultúra megteremtésén és elterjesztésén munkálkodik, s ezáltal közhasznú tevékenységet is fejt ki. Szt Bonifácnál és társainál s koruk montecassinói bencéseinél még láthatók a kifejezetten aszketikus életmód nyomai, a karoling szerzetességnél viszont már az imádságos és a munkás élet harmóniájára való törekvés az irányadó. A vértanú és az aszkéta-típus helyett az a hitvalló, „confessor" lett az életeszmény, aki Isten dicsőségére és felebarátai javára szenteli életét. A templomépítő fuldai apát, Eigil azon szerzeteseit szerette különösképpen, akik az istentiszteletben és az egyházi tudományokban (in Dei servitio atque divina lectione) váltak ki. A természetfölötti célok szolgálatát természetesen kívánták megoldani, az ellentéteket igyekeztek kiegyensúlyozni s lendületet és életkedvet vittek a kolostor falai közé. Szt Bonifácról följegyezték, hogy önmegtagadásból lemondott a bor élvezetéről s Fulda alapító szerzeteseiről 751-ben ő maga írta Zachariás pápának, hogy azok az apostolok módjára saját kezük munkájával teremtik elő élelmüket és ruházatukat, bort és húst nem élveznek. Szt Wynnebald, a heidenheimi kettős kolostor első apátja szintén részt vett az erdők irtásában s a termő terület kialakításában s a bort is inkább csak kóstolgatta, mint itta — szerzeteseit azonban elsősorban a reguláris fegyelem megtartására buzdította. A fritzlari Szt Wigbert erényei közül felebaráti szeretetét emelte ki életrajzírója, amit szerzeteseivel és idegenekkel, betegekkel és szegényekkel szemben gyakorolt. Biográfusa, Servatus Lupus éppúgy a IX. századba tartozott, mint Szt Liobáé, Rudolf us, aki Hrabanus Maurus fuldai szerzetese volt. Életrajzaikban tehát már nemcsak a VIII. század szerzetesi életét szemlélhetjük, hanem a IX. század, a Karoling-kor életeszményét is. Szükségesnek tartották följegyezni, hogy Szt Lioba, Szt Bonifác legkedvesebb lelki leánya és a bischofsheimi zárda apátnője a 110