Szent Benedek fiainak világtörténete I. kötet

II. Fejezet • A Regula elterjesztése és a nyugati keresztény kultúrközösség megteremtése a koraközépkorban

lott le. A konventek létszámát akkor átlagosan 60—40 személy alkotta, de St Denisben 120, Prümben 180, Reichenauban 110, St Gallenban 100 szerzetest találunk. A kor társadalmi viszonyainak hatását a kolostorok lakóinak származása tekintetében is fölismerhetjük. A Regula hangsúlyozta, hogy amint Isten nem személyválogató, a kolostorban sem szabad különbséget tenni szabad és szolga között. A rabszolgaság intézménye azonban nemcsak az antik népek társadalmi és gazdasági életének volt lényeges eleme, hanem — bár fogyatkozó erővel — a középkori germánokénak is. A szolgák uraik hasznot hajtó tulajdonát képezték s éppen azért egyházi vagy szerzetesi pályára is csak azok engedélyével léphettek. így érthető, hogy a koraközépkor szerzetesei csak a szabadok, a tekintélyesebb birodalmi apátságok tagjai pedig kizárólag a nemesek családjaiból kerültek ki. Az uralkodók vagy az egyházi, illetőleg világi urak által kinevezett apátok legtöbbször előkelő — nem ritkán császári, királyi — származásúak voltak. Az életrajzírók gyakran jegyezték föl a vezető szerzetesi egyéniségekről, hogy nemcsak származásukra, hanem még inkább erényeikre nézve voltak nemesek. A germán világ osztályokra differenciálódó társadalmának képe a kolostorok életében is tükröződött. A kolostori társadalomba való bejutás kétféle úton történt. A szerzetesek legnagyobb részét a vallásos szülők korán, esetleg már születésük előtt Isten szolgálatára ajánlották föl s 5—7 éves korukban át is adták valamelyik apátságnak, hogy ott szerzetessé neveljék és képezzék őket. Ezek voltak a „pueri oblati", •majd „scholastici". Ennek az eljárásnak a kezdeteit — mely nyilvánvalóan a római „paterfamilias" jogi fölfogásában gyökerezett — már Szt Benedek életében láthattuk, aki így nevelte szerzetesekké Maurust és Piacidust, s aki regulájában ismételten rendelkezett az ilyen gyermekek, a „pueri oblati" neveléséről. Ök tanulmányaik elvégzése után lettek a monostor telj es jogú tagjaivá. A bencések társadalmának másik — kisebbik — része azokból került ki, akik fölnőtt korukban határozták el, hogy szakítanak világi életmódjukkal s szerzetesek lesznek. Ezeket a később megtérteket hívták „conversus"-oknak, s kiknek jelenléte a VIII. századi frank és longobard monostorokban is megállapítható. Mivel ők világi pályára készültek, legnagyobb részük nem járt iskolába, az írást-olvasást nem ismerte, még kevésbé a latin nyelvet. Ok voltak azok, akik „psalmos nesciunt", akik nem tudták a zsoltárokat s így a zsolozsma végzésében használhatatlanok voltak. Ezért ők szellemi helyett inkább fizikai, kézi 107