Kerényi Ferenc: „Szólnom kisebbség, bűn a hallgatás”. Az irodalmi élet néhány kérdése az abszolutizmus korában (Gyula, 2005)

II. fejezet: AZ IRODALMI ÉLET ÚJJÁSZERVEZŐDÉSE - Nemzeti közintézmények 2.: a Nemzeti Színház

zással való büntetéséig), játéknyelve megmaradt kizárólag magyarnak (az 1849-es német előadások befogadásáért a színház kártalanítást kapott), és nem lett belőle udvari teátrum. A közadakozásban részt vett, részvényeket jegyzett magyar főrangúak az 1850-es években erkölcsi és anyagi felelősséget vállaltak a Nemzeti Színház javára. Hasonló elmozdulás figyelhető meg a színház szakmai testületeiben is - ezekben azonban az irodalom változatlanul képviseletet kapott. Az 1852-ben újra felállított drámabíráló bizottmányban a „széptan"-t Ürményi József (!), Kemény Zsigmond, Czuczor Gergely, Csengery Antal és Egressy Gábor képviselte. (Figyeljünk fel az ügyes megoldásra: így jelenhetett meg a nyilvánosságában korlátozott Akadémia és a színészi szilenciumát töltő Egressy a testületben!) A színpadi szerzők nevében Jókai Mór, Nagy Ignác, Szigligeti Ede és Vahot Imre bírált, míg a társulatból id. Lendvay Márton, László József, Szentpétery Zsigmond és Szigeti József. A színház nyugdíjintézetének választmányát szintén Ürményi vezette, de tagja volt Eötvös József is.

22 A főrangú igények a Nemzeti Színház műsorán az operaelőadások részarányának növelésében és a vendégművészek nagy számán mérhetők le. Soha ennyi világsztár a Nemzeti színpadán! 1850ben Anne La Grange vendégszerepelt fél évig; neki komponálta Erkel Szilágyi Erzsébet nagyáriáját. 1851-ben a dán táncosnő, Lucille Grahn spanyol kolléganője, Pepita de Oliva és a francia tragika, Rachel következett; 1852 tavaszának eseménye a néger Ira Aldridge első vendégjátéka volt (a következő évben és 1858ban is visszatért). 1853 végén Maria Taglioni tánca számított eseménynek; 1856-ban az olasz tragika, Adelaida Ristori alakításai kavartak vihart. 1858-ban nyolc előadáson énekelt az akkori operavilág legjobb alténekesnője, Pauline Garcia-Viardot. A vendégek természetesen azt a gázsit kapták, amit Európában bárhol. A magyar színészek és énekesek gázsijával való egybevetés ezért felújította az 1840-es évek elejének vitáit a műsorarányok kérdéséről 22 Pukánszkyné i. m. 230-233.; 77 dokumentum a régi Nemzeti Színházból (1838-1885), szerk. Kerényi Ferenc, Bp. 1989. 49-50. és 168.