Kerényi Ferenc: „Szólnom kisebbség, bűn a hallgatás”. Az irodalmi élet néhány kérdése az abszolutizmus korában (Gyula, 2005)

I. fejezet: ÍRÓK A BUKÁS UTÁN - A veszteséglista tételeiből

fel őket. A Temesvárról kibocsátott újabb, 1849. augusztus 18-diki, tehát már a fegyverletétel utáni rendelet a legénységi állományt közkegyelemben részesítette, egyidejűleg kényszersorozta. A végrehajtást egy két nappal későbbi rendszabás részletezte.

36 A nagy számok törvénye szerint a honvédségben szolgált fiatal írókat is érintette. A már említett Bozzai Pálon kívül ilyen sors jutott Lisznyai Kálmánnak, Vajda Jánosnak és Vadnai Károlynak. A kényszersorozást Vajda így minősítette: „...több esetben még a börtönnél is kínosabb volt, több apró bosszantással levén egybekötve."

57 Noha a közlegényként kényszersorozott honvédtisztek nem tudták megváltoztatni a császári-királyi hadsereg arculatát, egyfajta közösségi életet mindazonáltal éltek: megülték nemzeti ünnepeiket, az Itáliába kerültek fraternizáltak a lakossággal, folklórjuk is volt. Ez utóbbiból - mivel első közlése ma már nehezen hozzáférhető - itt megismételjük a besorozottak egyik dalát, Vadnai Károly nyomán: Besoroztak katonának osztrákhoz! De a szívem hű maradt a hazámhoz; Hű is marad mindhalálig, Az utolsó csepp véremig, Barátim! El is visznek minket Olaszországba, Szolgálatba, osztrák ármádiába, Ott szenvedünk a hazáért, Magyar ügyért, szabadságért, Barátim! No, de semmi, nem tart ez így sokáig, Visszamegyünk szép hazánk határáig, 50 Sammlung... I. Heft, 136-138. és II. Heft, 148-150. 37 Egy besorozott naplójából 1850-51 = Vajda János összes művei. Kritikai kiadás [a továbbiakban: VfÖM] IV. Szépprózai írások, s. a. r. Seres lózsef, Bp. 1972. 364-370. Lisznyaira 1. Szilágyi 2001. 50-53.