Erdész Ádám - Á. Varga Gyula: Történelem és levéltár. Válogatás Erdmann Gyula írásaiból (Gyula, 2004)

LEVÉLTÁRÜGY

Identitás Levéltáros testületi szellem, szakmai tudat A Levéltári Szemle 1986. 1. számában Búzási János a levéltáros egyesület kapcsán a levéltárosok testületi szellemének hiányáról, illetve a levéltáros szakmai képről írt. A szakma hálás lehet érte, mert alkalmat ad e rendkívüli jelentőségű kérdések átgondolására, megvitatására. A levéltárosok zöméből ma valóban hiányzik a testületi szellem, az együttgondolkodás készsége, az érdekközösség tudatosítása és vállalása. Idősebb már nyugdíjas vagy nyugdíjhoz közeledő kollegáinkat csak irigyelni lehet azért, hogy milyen szenvedélyesen, de egymás munkájának ismerete és megbecsülése alapján tudtak - tudnak - vitatkozni. Ők hittek a szakma fontosságában és értékeiben. Egy-egy részletkérdést ezért voltak képesek számunkra, fiatalabbak számára néha érthetetlenül életkérdésként kezelni. Ismerték egymást, az ország levéltárait, a szorító gondokat és minden új eredményt. Jó kapcsolatukat rendszeresen ápolták. A 20-30 évvel korábbi magyar levéltárügyet érheti bírálat több oldalról is, de az bizonyos: a testületi szellem létezett, s a hibák, ballépések nem ennek hiányára vezethetők vissza. Manapság levéltárosaink nagyobbik része nem, vagy alig érdeklődik a másik levéltár, illetve levéltáros munkája iránt. Fásultság, érdektelenség, közömbösség érezhető. Mintha már nem is kívánnánk tanulni egymástól, hogy most ne is szóljunk az emberi-kollegiális odafigyelés feltűnő háttérbe szorulásáról. Megvannak persze ennek az általános okai is. Más szakmák, értelmiségi csoportok azonos helyzetről számolhatnának be. így pl. az a levéltáros (mérnök, természettudós stb.), aki 10-20 évig gürcöl - önmaga, felesége vagy férje fiatalságát és legjobb alkotó éveit felélve csak azért, hogy elemi igényét, az önálló és valamelyest megfelelő méretű lakást biztosítsa, aligha lehet képes felülemelkedni saját problémáin, közvetlen teendőin és nyitottan, fogékonyan követni a szakma java részének haladását, eredményeit és kudarcait. (Arról most ne is szóljunk, hogy értékelési válságban álló társadalmunkban lakáshoz szükséges tőkéhez jutni általában nem alkotó értelmiségi munkával, hanem lényegesen egyszerűbb tevékenységekkel lehet. Jelen sorok írója pl. 10-12 éven át, jobb sorsra érdemes szabad idejének és energiájának nem jelentéktelen részét vállalati és intézményi irattárak - inkább irathalmok - selejtezésével, rendezésével, azaz az irattári kezelő és a segédmunkás munkájával töltötte el, mert ugyanazon idő alkotó kiaknázásával, esetleges színvonalas kutató- és publikációs munkával nemhogy lakáshoz, de egy hétvégi fa-