Erdész Ádám - Á. Varga Gyula: Történelem és levéltár. Válogatás Erdmann Gyula írásaiból (Gyula, 2004)
Az 1839-1840. ÉVI ORSZÁGGYŰLÉS
gyarország iránt hasonló" - azaz a magyar ellenzéktől kívántakhoz hasonló „változást maga az állambölcsesség kilátásba helyez, arról aligha foroghat fenn kétség". Bécs azonban „kételkedett", s Dessewffy mégoly mérsékelt reformjaiból is alig valamit vett figyelembe (némi hatással lehettek azok az örökváltság és a váltótörvény megszületésében), inkább arra figyelt fel, ami a kormány erejének közvetlen növelésére volt alkalmas. Kérdéses, hogy ebben mint több szerző állítja - Dessewffy volt Metternich egyetlen sugalmazója: Bécsben ugyanis évtizedek óta kísértett az ellenzék fórumai, a megyék kisajátítása módjainak keresése.^ A konzervatív reform szülője-szerep is kétséges, hiszen a „fontolva haladás" gyökerei alighanem egyidősek a reformmozgalom gyökereivel, s a XVIII. század második felében-végén keresendők. Elég, ha épp Dessewffy Aurél apjára, Dessewffy Józsefre, mint e gondolatkör XIX. század eleji képviselőjére gondolunk. Mindez nem jelenti azt, hogy Dessewffy Aurél nem volt a legnagyobb tehetség a XIX. század első felében a konzervatív gondolkodók sorában. Sorsa tragikus volt, nemcsak korai halála miatt, de azért is, mert Bécs és Magyarország akkori viszonyában nem volt lehetőség a bármely színű középút kivitelére. így Dessewffy is gyakorlatilag - minden bizonnyal szándéka ellenére - a retrográd kormánykörök erejét növelte az azok által kilúgozott javaslataival, s azok eszköze lett kormányreformátor helyett. Minimális program ugyanis csak egy jóval többet követelő program sürgető jelenlétében volt Bécsre kényszeríthető; Dessewffy pedig épp az utóbbit képviselő liberális ellenzék megsemmisítésére törekedett a „rend" érdekében. Bécs konszolidációt akart, de minden nagyvonalúság, taktikai készség és alkotó koncepció nélkül. Törekedett ugyan arra, hogy a politikai perek által előidézett válságból kilábaljon, de hangsúlyozottan úgy, hogy az ellenzék alapkívánsága ne teljesüljön. Hallani sem akart tehát jogorvoslatról, e téren az elvi vitára sem volt hajlandó, sőt az ellenzékre éppen elvi jelentőségű vereséget kívánt mérni, s ezzel gyakorlatilag elismertetni a törvényekkel nem igazolható „felségjogokat". Ennek érdekében tört a korábbiaknál határozottabban a megyék kézbevételére. A negáció és provokáció útját járta tovább, egyetlen módosítással: az ellenzéket nem bírói úton, hanem pozícióiból való kiszorításával igyekezett legyőzni. Ez pedig legalább annyira Cziráky, mint Dessewffy gondolatainak követését mutatta. Az újkonzervatívok mégoly szűk reformjavaslatainak elfogadására halvány jelek sem mutattak. A kormányzatnak az országgyűlés előtt a főbb politikai pereket mindenképpen be kellett fejeznie. Még Pálffy Fidél jelezte 1838 áprilisában, hogy -'' Vö. Andics Erzsébet: Metternich és Magyarország. Bp. 1975. 121. Elég most, ha csupán a Ministerialkonferenz 1837. áprilisi ülésére s az azt követő királyi parancsra utalunk, melyet Pálffy Fidél és József nádor is megkapott: e szerint gondoskodni kell a kormányhű elemek összefogásáról, mozgósítani kell a papságot is, és általános támadás indítandó a megyei közgyűlések kormánypárti többségének kialakításáért. (Uo. 95.)