Farkas Sándor: A jó pásztor és övéi (Gyula, 1997)
Szent Péter pálfordulása
akkor a legboldogabbak, ha - szállás híján - egy-egy csinos kis ápolónő osztja meg velük ágyát egy-egy éjszakára, bent a kórházban. Talán a Jóisten is elszundikál ilyenkor és nem veszi észre a kis félrelépést - mondja hamiskásan a kántor néni. És ahol a legnagyobb a szükség, ott van legközelebb a segítség! Egy temetésen, ahol a halottas háztól jó messze volt a temető és jó sok halotti és egyházi éneket kellett elénekelni a megboldogult lelki üdvéért, Huszár tanár úr, hogy a vasárnapi nagymisére tartalékolja a hangját, csak belekezdett a következő énekbe, melyet azután a gyászolók lassan haladva a halottas kocsi után szépen folytattak hol erősebben, hol gyengébben, attól függően, hányan ismerték a megkezdett egyházi éneket. Valami feltűnt közben a kántor úrnak. Volt a gyászolók között egy kissé hajlott hátú, erősen görbe orrú, fejtetőn kopaszodó, hosszú, ősz hajat viselő igazi zsidó arcú öreg, aki minden éneknek minden strófáját végigénekelte kellemes, kissé rezgő baritonján. Arca kipirult, orrán drótkeretes pápaszem, amelynek egyik szára madzaggal volt füléhez erősítve. Kissé rosszul látott, mert görbe meggyfabotjával néha-néha megtapogatta a göröngyös utat. A kántort elkapta valami szent hevület. - Itt van Szent Péter, a Jóisten küldte ide közénk! - Mondta önfeledt kiáltással. A pap és a ministránsok, akik közvetlenül mellette bandukoltak, megdöbbenve álltak meg egy pillanatra, azt gondolva, hogy a kántor úrnak valami baja történt. De az - hogy igazolja, semmi baja nincs az égadta világon, csak felhevítette ez a valóságot mutató égi látomás - odaszólt a ministráns gyermekeknek, megkérdezve, nem ismerik-e ezt a kis öreget. - Dehogynem! Szász bácsi az, a mi kubikos-favágó szomszédunk, aki a hívőkhöz jár énekelni, mondja az egyik mininstráns. Úgy tudón, már nem jár sehová dolgozni, csak a szomszédok téli tüzelőjét szokta felfűrészelni. Ebből éldegél, meg abból, amit a termeléssel foglalkozó családja hoz neki néha. A temetés után próbára gyülekezett az énekkar. Éppen azt kellett eldönteniük, előadják-e a Szent Péter esernyőjét, vagy ebben az évben előadásuk nélkül marad a város. A kántor úr azonnal előadta felfedezését. Elmondta nagy lelkendezéssel, hogy csoda történt Gyulán. Megjelent előtte Szent Péter a maga élő valóságában. Csak el kellene hozzá menni és felkérni a szereplésre. Mindjárt akadt is vállalkozó - aki jól ismerte az öreget -, hogy elmegy és beszél vele. Bár nehéz dió lesz - mondta -, mert az öreg nagyon benne van a hívő szektában, s azok tudvalevően nem vállalnak semmiféle nyilvános szereplést. Igaza is lett, az öreg hallani sem akart az egészről. - Még hogy zsidót kellene játszani, akik a mi Urunkat keresztre feszítették?! - Méltatlankodott. Az még csak megjárná, hogy Szent Pétert kellene utánoznia, viszont ő arra érdemtelen, s megverné a Jóisten, ha ilyesmit merne csinálni. - Meg azután mit szólna Szent Péter odafenn az égben, ha majd egyszer én is odakerülök eléje, hogy a földön őt utánoztam? Talán örökre bezárná előttem a mennyeknek kapuit. Nem, nem,
