Farkas Sándor: A jó pásztor és övéi (Gyula, 1997)

A becsület

Sírva-rívunk, fohászkodunk, hozzád száll a lelkünk, ennyi tengersok fájdalmat meg nem érdemeltünk! Sírva rívunk... A refrén eléneklése után úgy érezték, hogy az Úristen segíteni fog, mint eddig is tette az ő árva népével sietett mindenki segíteni, hogy a keddi Te Deumban hiba ne legyen! És minden úgy sikerült, ahogyan azt a parókián eltervezték. Talán még annyival jobban, hogy a misét mondó görögkatolikus pap (nevét ki tudja már?) hozott magával két segítő szerpapot és egy orgonistát is. így valóban szép hálaadó istentiszteletet mutatott be román nyelven, román énekkel. Apor plébános szép fehér palástban, személyesen vezette be a templomba a kinn pontosan gyülekező vármegyei urakat, élükön a román prefektust, aki kíváncsiságból ide jött el és nem a görögkeleti templomba, mert látni akarta, hogyan teljesítik a tősgyökeres erdélyi magyar főnemes templomában a román prefektus parancsait! Egyébként a prefektus ugyancsak meg lehetett elégedve a külsőségekkel is, mert a templom padjai - a szentélytől az oldalbejáratig - vörös bársony drapériával voltak letakarva, mint a nagy ünnepi szentmiséken. Román zászló ugyan nem volt sehol, de az oltár, a padok szélei kék, sárga, piros virágokkal voltak kidíszítve. Amikor a prefektus meghallotta a román nyelvű istentiszteletet, büszkén, elégedetten húzta ki magát, arcán a győzelem fénye csillogott! (Azt már észre sem vette, hogy nála boldogabb csak a megalázásra szánt Apor báró volt, aki magában magyarul adott hálát a Magyarok Urának, hogy hozzásegítette a megoldáshoz, hogy magyar becsülete, önérzete nem szenvedett csorbát, hogy a templom, az Isten háza is megkapta a neki kijáró megbecsülést, hiszen - bár román nyelven -, mégiscsak katolikus istentiszteletet tartottak.) A miséző papnak sikerült az istentiszteletet, meg magát a román prédikációt is olyan hosszúra elnyújtania, hogy a kötelező harangszó, 12-13 óra között, már javában zengett. S még az sem volt baj, hogy az egészet csak a prefektus, meg a vele jött 2-3 román tiszt értette meg. Fél egy tájban már szinte megváltás volt a magukat már halálra unó, gyomruk korgását visszatartani alig tudó megyei uraknak, amikor a román himnusz elénekléséhez fel kellett állniuk. Az istentisztelet után a prefektus megelégedettségét fejezte ki a köréje gyűlt uraknak a látottakért, hallottakért, legfeljebb csak azt kifogásolta, hogy Nagy Románia himnuszát oly kevesen ismerik. Ezért intézkedett is rögtön Zádor Mór jelenlevő pénzügyigazgatónál, hogy azoknak a pénzügyi tisztviselőknek, akik nemcsak a megkívánt fogadalmat tették le a román hatóságok előtt,