Farkas Sándor: A jó pásztor és övéi (Gyula, 1997)
A forradalom tüzében
De már nyílott a belső templomajtó és az egyik ministráns jött be rajta, hogy itt az idő a kezdésre. A hallott jó hírektől kipirult arcú plébános kezet nyújtott a tisztelgő katonának, aki ismét beburkolta magát köpenyébe, s csak ennyit mondott neki: köszönöm hadnagy úr értékes információit. A Jóisten fizesse meg Önnek és megbízóinak a hazáért és a lakosságért végzett veszélyes munkájukat. A hadnagy összevágta sarkát, még egyszer tisztelgett, s amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is távozott. A feltámadási szertartás már igazi örömünnep volt. A plébános már látta, hogy a hívek is értesültek a nagy újságról. Igaz, azt senki nem tudja, hogy milyen lesz egy idegen megszálló hadsereg, s az is igaz, hogy mindenkiben maradt egy jókora feszültség, de mégis feloldódottabban várták őket, mert a vallásos emberek mindent képesek elviselni, de ha hitükhöz, Istenükhöz nyúlnak, akkor mindenre képesek lesznek! (Bár az Isten után azonnal a haza következik, s most talán a haza elvesztése forog kockán, s majd azért kell megküzdeniük a megszállókkal, de vállalják azt is, vállalják annak is a nagypéntekét, mert egyszer csak megjön a húsvéti feltámadás!) S amikor a szertartás végén elénekelték, hogy Feltámadt Krisztus e napon, Alleluja, hála légyen az Istennek! Hogy minden ember vigadjon, Alleluja, hála légyen az Istennek... már szinte repedezni látszottak a templom falai, mert ilyen felszabadultan, ilyen örömmel talán csak a zsidók énekeltek valamikor Jerikó falai alatt! A plébános, amikor a szertartás végén elbúcsúztatta híveit, felhívta figyelmüket, hogy a következő napokban legyenek nagyon óvatosak, nagyon vigyázzanak magukra és családjukra. Húsvét vasárnapján már az egész város ünnepelt. Az emberek tódultak a templomokba. A katolikus nagytemplom főkapuját is ki kellett nyitni, mert az emberek nem fértek be a templomba. Jó pár százan csak kívülről figyelhették a szertartást, de együtt énekeltek a bentiekkel. Erkel Ferenc szobra - a templom árnyékában - talán soha még ilyen nagy megtiszteltetést nem kapott, mint ezen a húsvétvasárnapon, mert a himnusz magasztos hangjait olyan lelkesen, olyan reménykedőén még soha nem énekelték, mint akkor. Ez a reménykedő hangú, magasan szárnyaló dallam, keveredve az emberek könnyeivel, valami megfoghatatlanul finom fátyolként úszott a templomban. Beborította a templom környékét, az Erkel-szobrot, és úszott végig az egész városon, mindenki fülébe belesúgva: Megbűnhődte már e nép a múltat, s jövendőt! Bár ilyen ünnepi nagymisék után a himnusz a befejező ének, de most, a
