Farkas Sándor: A jó pásztor és övéi (Gyula, 1997)

Rigófüttyös hálaadás és egyéb apró csodák

intézte el. Nem mindennapi dolgok. A háború utáni nagy világégés idején a szegények bárója lett, szervezte a nyomorenyhítést, a munkalehetőségeket. (Nem volt kötelessége!) Egy új, szebb arculatot adott városának, példaképe lett a felekezeti béke megteremtésének. Egyébként ezeket ne én mondjam el. Találkoztam olyan bizonyítékkal, amely egy kortárs tollából, szavaiból származik. 1941. február 25-én, püspökké szentelésének másnapján Gyula város Apor bárót ünnepélyesen díszpolgárává választotta. Harsányi Pál református esperes közgyűlési beszédét szeretném szó szerint felidézni: „A szeretet kényszerít azért, mert Apor Püspök urat, felekezeti különbség nélkül, mindannyian őszintén és igazán szerettük, a lelkiismeret kényszerít azért, mert jó nekünk ebben az egyenetlen és békétlen világban lezögzíteni annak a negyedszázadnak emlékét, amely Istennek hála a felekezeti béke aranykora volt ez ősi városban s amely aetas aureanak egyik megteremtője, tartó erőssége éppen a Főtisztelendő Püspök úr volt mindenki előtt példát adóan. Negyed század múló életünkben jelentősen nagy idő, s negyed század egy város életében is jelentős irányt mutató lehet. Amióta én Gyulán vagyok, Tőle nem éreztem mást, csak szeretetet, békességet, figyelmet és jóakaratot s így értük el azt, hogy nekünk is szent és drága hely volt a római katolikus templom éppen úgy, mint ahogy más vallású testvéreinknek is szent és drága hely volt a puritán, egyszerű református templom, s lett e nemes város a legharmonikusabb felekezeti béke színtere. ...Nem fénnyel és nem pompával, hanem a szeretet és szolgálat reményeivel járta végig az élet útját mind e mai napig. Ha ma az, élet delén túl, a legmagasabb főpásztori méltóság díszében megáll, bizton mondhatjuk, hogy, az emlékezet mezején csak bársonyos, szép virágokat szedhet, amit mi is nyújtjuk felé. Nincs disszonáns momentum, nincs irányában keserű érzés egyetlen jó embernek a szívében sem, bármilyen vallású legyen is valaki. Az egész város osztatlan szeretete, tisztelete, áldáskívánása kíséri őt az új állomáshelyére." Azt hiszem, e szavaknál ékesebben senki sem bizonyíthatta volna Apor báró emberi nagyságát, kiemelkedő tulajdonságait, s azt, hogy ő már éltében is megfelelt azoknak az elvárásoknak, amelyekért az egyház egyeseket szentté avat. De élete példaadása halála után is hatott. A gyulai emberek - elsősorban az ő kortársai- mindig tudtak emberek lenni, meglátásaikban, cselekedeteikben. Mert mi mással lehetne magyarázni például azt, hogy amikor Győrben, a nagy katolikus püspökvárban Apor báró számára nem rendezhettek nyilvános temetést, szinte titokban kellett egy kápolnában eltemetni - halálát egy orosz katona okozta, s ebből nem akartak „botrányt" csinálni -, addig itt Gyulán, a Viharsarokban, egy kommunista városi tanács végrehajtó bizottsága teret nevezett el róla. Vagy amikor az egyházi létesítmények államosítása idején az