Farkas Sándor: A jó pásztor és övéi (Gyula, 1997)
Elhangzott a szó
távolságra lévőútszéli csárdát, Csillám Anti bácsi csapszékét. Az öreg kocsmáros, szokása szerint, kint ült a bejárat előtt, amikor éppen nem volt vendége. (Ilyenkor, vasárnap délután, ki is térne már be egy útszéli csárdába?) De amikor a messziről porzó makadámúton megpillantotta a nyüzsgő katonákat, meghallotta a kürtszót és a nótát, pödört egyet dús fehér bajszán, lassan felállott székéről, hogy fogadni tudja a jónak ígérkező vendégsereget. Mert az út porát csak le kell valahogyan öblítenie mindenkinek! Amikor az öreg kocsmáros megtudta, hogy ezek a katonák Erdélybe indultak - ő is onnan származott -, örömében megkérte a Puchból kiszálló századost, megengedné-e, hogy minden katonát megkínálhasson l-l pohárka jó házi borral, amely itt termett a Nagyökörjáráson levő saját szőlőjében. Mindenki tudja, hogy az a környék legjobb bora, mert ő a csemegeszőlőt is belesajtolja a borszőlőbe! Hála a jó Istennek, az idén igen jó termés mutatkozik, s épp itt az ideje, hogy a régi hordók kiürüljenek az új bor számára. (Engedélyt kapott rá, azzal a feltétellel, hogy legfeljebb 2-3 pohár bort adhat a katonáknak, mert Nagyszalonta még messze van, s estére ott kell lenniük, mert ott fogják bevagonírozni őket Székelyföld felé. A kedves megtisztelést pedig katonái nevében is külön megköszönte a fiatal százados, aki már maga is alig várta, hogy poros torkát leöblíthesse egy kis jó borral, amelyről rögtön meg is állapította, hogy valóban igaza volt a házigazdának, mert ilyen jó bort ő még nemigen ivott!) Míg a század eleje elkezdte a toroköblögetést, a vége gyönyörködve nézte a szép székelykapus, galambdúcos, haranglábas együttest, amely a napközi otthont övezte. Egy hang meg is jegyezte: - No, fiúk, két nap múlva már minden háznál ilyen kapuval találkozunk majd Székelyföldön, ahová megyünk! A cserkészfiúk és a virgoncabb leányok már kinn voltak az udvaron és szíves szóval invitálták a székelykapuban gyönyörködő katonákat egy-egy pohár teára (maradt még elegendő a közös uzsonnából). 8-10 katona, köztük valami parancsnok-féle, engedve a szíves invitálásnak, beléptek a nagyterembe. Amikor a parancsnok-féle, aki zászlósi rangban volt, megpillantotta a bárót, akinek a közelmúltban diákja volt, sarkát összevágva elegánsan tisztelgett, jelentkezett Vilmos bácsinak. - Szervusz, édes fiam. De jól áll rajtad az egyenruha! Hogy kerültél erre, hová mentek, indult meg a szó az egyébként hallgatag báró ajkáról. - Vilmos bácsinak tisztelettel jelentem, Erdélybe megyünk. Szalontán bevagonírozunk, s onnan egyenesen Székelyföldre indulunk. Ott leszünk beosztva határszolgálatra, a Hargita tövében. Ott őrizzük majd új határainkat, amelyeket most nemrégen a II. bécsi döntésben kaptunk meg! Tudjuk, nem lesz könnyű dolgunk a hegyek között, de fűt bennünket az Erdély visszaadása iránti örömünk! Kedves Vilmos bácsi, tessék velünk hazajönni Erdélybe,
