Erdmann Gyula: Begyűjtés, beszolgáltatás Magyarországon 1945-1956 (1992)
III. Az "új szakasztól" a forradalomig. A begyűjtési rendszer 1953 júniusától 1956 októberéig
tokát is kapott (pl. sertéstenyésztés-hizlalás), ugyanakkor a központi készletek begyűjtésében fontos szerepet játszó malomipar nem tartozott a tárca felügyelete alá. A begyűjtési tárcánál is az általános főosztályok létszámban és jogkörben egyaránt egészségtelen túlsúlyban voltak; házon belül is számtalan párhuzamosság, felesleges, megkétszerezett - megháromszorozott ügykörök sora létezett. A megyékben elöntő szerepet játszó begyűjtési meghatalmazottak zöme szakmailag is, politikailag is iskolázatlan volt. A tanácsok teljes vonalán (megyétől községig, de főként járási és községi szinten) nagy mértékű volt a fluktuáció; az apparátus jórészt képzetlen munkatársakból állt. 268 Javaslatként fel is merült a tanácsok munkáját keresztező, jogkörüket gyengítő miniszteri meghatalmazotti állások felszámolása, ill. a helyi tanácsok állományának erősítése. Látni fogjuk, hogy más, ellenkező irányú "megoldás" született. A vizsgálatok során keletkezett másik helyzetelemzés szerint 1954 elején, a begyűjtés területén az említett hat főhatóság irányítása alatt 17 központi igazgatóság, 12 középirányító szerv és 218 vállalat működött, 61 ezer fővel (!) és évi 616 milliós béralappal. (A Begyűjtési Minisztériumban ill. fennhatósága alatt dolgozott 24 ezer, az Élelmiszeripari Minisztériumban és irányítása alatt négyezer, a Bel- és Külkereskedelmi Minisztérium és szervei alkalmazásában 12 ezer, a Könnyűipari Minisztériumban és irányítása alatt 660, a SZÖVOSZ-ban és szerveinél 1400 ember.) Magában a Begyűjtési Minisztériumban ekkor 780-an, a miniszteri meghatalmazotti hálózatban (megyei és járási meghatalmazottak ill. személyzetük) 285 fő. Mindezen felül szerződéses termeltetéssel, annak szervezésével is foglalkozott országszerte mintegy 10 ezer alkalmazott. Ez azt jelentette, hogy pl. 1953-ban a 8.040.353 ezer Ftnyi begyűjtött értékre 1.844.474 ezer Ft-nyi bérköltség esett, azaz minden 100 Ft-nyi begyűjtött értékre 23 Ft (a bornál ez elérte az 59 Ft-ot is). Egy-egy községre átlagosan 21 begyűjtési dolgozó jutott. Drága mulatság volt hát a beszolgáltatás, begyűjtés hatósági ill. átvételt bonyolító munkája. Folytonos gond volt az, hogy a begyűjtést szinte senki sem érezte igazán a saját feladatának. Miután a tervek Budapesten, ott is a kulisszák mögött készültek el, s mivel az elvi irányítás a Begyűjtési Minisztérium feladata volt (legalábbis papíron), az összes többi közreműködő tárca, tanács, szövetkezet és átvevő vállalat igyekezett nem vállalni a felelősséget. A begyűjtési tárca szervei, emberei pedig képtelenek voltak a munkafolyamat egészét áttekinteni, ellenőrizni és vezényelni. Izgága pártfunkcionáriusok és begyűjtési hivatalnokok futkostak és szerveztek, sokszor egymásról sem tudva, intézkedtek inkább politikai szlogenekkel, mint szakmai érvekkel operálva. Egy-egy begyűjtési csúcsidőszakban ezrek és ezrek sürögtek, forogtak a begyűjtés körül, a tényleges szervezettség azonban végig hiányzott. Hogy is működhetett egy olyan szisztéma, melyben a döntések a pártközpontban ill. a miniszterelnökségen születtek, az "elvi" irányítás a Begyűjtési Minisztérium, a végrehajtás viszont több esetben is más-más főhatóság kezében volt? A begyűjtött cikkeket meglehetősen túlszervezett és igen költséges vállalati szervezet vette át és továbbította. Állandó gond volt az, hogy e vállalatok nem vettek részt a begyűjtés tényleges munkájában, az előkészítésben és szervezésben, csak raktáraik268. Összefoglaló... - Uo. 13/1954. - M 308.
