Erdmann Gyula: Begyűjtés, beszolgáltatás Magyarországon 1945-1956 (1992)

III. Az "új szakasztól" a forradalomig. A begyűjtési rendszer 1953 júniusától 1956 októberéig

A termésadatok az állami gazdasági adatokat is magukban foglalják; ezek levonása esetén csupán néhány százaléknyi eltérést regisztrálhatunk a nem állami szektor adatainál. A kenyérgabona-termés fele került központi készletekbe! A begyűjtött kenyérgabona fele - esetenként 2/3-a - beszolgáltatott volt, s csak a maradék rész után kapott a termelő jobb, de a piaci ár alatti árat. A napraforgó ipari nyersanyagként szinte egészében begyűjtésre került, mégpedig 1950-51-et leszámítva, 60-90%-ában igen gyenge áron, beszolgáltatásként. Az állat- és állati termék begyűjtés cikkenkénti, azon belül kötelező ill. összes begyűjtési adatsora is a már megismert folyamatot, tendenciát erősíti: 1952-ben hihetetlen mértékűre növelték - meghatszorozták! - a sertés-, marha- és tej begyűjtésen belül a kötelezően beszolgáltatott cikkek arányát. 1953-54-ben erősen korrigálták az arányt a szerződéses- és szabadfelvásárlás javára, könnyítve a terheken, de, mint sertésbegyűjtésnél látható, az 1950. évi, a későbbi fejlemények ismeretében ideálisnak mondható arányt már nem érték el a termelők. (Ld. 94. táblázat) A nyolcféle tételből ("címek") összetevődő begyűjtés tételenkénti, azaz címenkénli megoszlását érdemes néhány termék adatsorával érzékeltetni. A VI. sz. melléklet tanulmányozásakor szembeszökő, hogy a szántóterületüket 1950-56 közt meghétszerező állami gazdaságok kenyérgabonából még megháromszorozni sem voltak képesek árutermelésüket. A földadó-tétel ingadozásának okairól már volt szó. A kötelező beadás adatai pontosan mutatják az agrárpolitika változásait: 1952-ig meredek felfutás, majd tehercsökkenés; természetesen az időjárás is szerepet játszott. Feltűnő, hogy a téesz-ek területe - láttuk - sokkal jobban növekedett, mint a beszolgáltatásuk: normájuk egyrészt kisebb volt, mint az egyéni gazdáké, másrészt velük szemben a hatalom elnézőbb volt. A téesz-ek fokozatosan megharmincszorozták szántóterületeiket - ám párhuzamosan csak három-nyolcszoros beszolgáltatási mennyiséget tudtak felmutatni; a "szabadfelvásárlásban" pedig - s ez igen meglepő 1951-56 között meg sem közelítették 1950-es eredményüket! A teher túlnyomó zöme így az egyre kisebb földekre szoruló egyéni gazdákat nyomta. Az ő szántóterületük 1950-55 között 8,5 millió kh-ról 6,1-re csökkent, majd 1956-ban 5,7-re - közben viszont kenyérgabonából minden évben jóval többet kényszerültek kötelezőként beadni, mint 1950-ben (1952-ben több mint háromszor annyit szolgáltattak be, mint 1950ben); a malmi vámőrlés nem csekély díja, mint újabb dézsma pedig egyedül az egyéni gazdák osztályrésze volt... Mindez nem kevesebbet jelentett, mint hogy az egyéni gazdákat rákényszerítették a fokozott kenyérgabona-termelésre, hogy aztán képletes áron rabolják el tőlük a termés zömét. A kukoricánál szinte azonos a helyzet, ami az arányokat illeti. Az állami gazdaságok és téesz-ek teljesítőképtelensége itt még inkább megmutatkozott. A kenyérgabonánál a szerződéses- és szabadfelvásárlás 1955-ös kiugró adatai mögött a neosztálinizmus kötelezően előírt "szabadfelvásárlása" állt, amiről már esett szó. (Vö. IX/b. sz. melléklet.)