Erdmann Gyula: Begyűjtés, beszolgáltatás Magyarországon 1945-1956 (1992)
II. A sztálinizmus mélypontján. A beszolgáltatási rendszer 1948-1953 június
10. A begyűjtés hivatalszervezete 1949-53 A voluntarista, az ország adottságait figyelembe nem vevő, a realitásoktól is magát görcsösen függetleníteni vágyó, a számszerű eredményhajszolás lázában égő, ugyanakkor a gazdaságossággal, versenyképességgel nemigen törődő s lényegében a hadiipart kiszolgáló, a lakosság életnívóját stagnálásra, majd erős süllyedésre kényszerítő gazdaságpolitika a maga képére formálta a gazdaságirányítást is. Nem igényelt demokratikusan működő, önálló és felelős szervekből felépülő igazgatási struktúrát s nem tartott igényt a helyi tapasztalatok, vélemények, ötletek erejére sem. Ideálja a végletes centralizmus volt, mivel csupán egy szűk csúcs-apparátust vélt alkalmasnak a feszített tervek hadjáratszerű végrehajtatására. Bizalmatlan volt, s ezért tette alapfeladattá az ellenőrzést, az éberséget (ami sokszor oktalan ellenségkeresést jelentett); így vált uralkodóvá országszerte a megfélemlítés szelleme. A minisztériumok és más központi szervek megyei, sőt községi, ill. vállalati szintű feladatok elintézésének sorát vonták magukhoz, annál is inkább, mert az érdemi, átfogó irányító-elemző-elvi kérdések előkészítését és eldöntését, azaz az igazi tárcafeladatokat viszont a Minisztertanács és az Országos Tervhivatal ill. mindenekelőtt a pártközpont vonta hatáskörébe. A pártszervek minden szinten összekeverték a pártirányítást az igazgatási, hatósági feladatok intézésével. A minisztertől a községi előadóig mindenki mindent felülről, utasítás formájában várt, mert nem is tehetett mást: feladata csak a végrehajtásra szorítkozott. Ez csak látszólag volt kényelmes, mivel "felülről" brossúraízű, agyonpolitizált, ám kellő elemzéseken, előkészítő munkán nem alapuló, mechanikusan és bürokrata módon készült számszerű követelmények érkeztek; a szembesülés a valósággal sokszor megoldhatatlan feladatot jelentett az igazgatás egy-egy pontján. Korszakunkban szinte végig jellemző volt az átszervezési láz. A természetszerűen jelentkező újabb és újabb feladatokat, a "szocialista államépítés" kezdeti hibáinak korrekcióját mindig új és új szervek létesítésével, a régiek összevonásával, megszüntetésével vélték csak jól megoldhatni; ritkán merült fel a meglévő szervezet belső arányainak, munkaszervezésének, személyi összetételének módosítása, azaz a feladatokhoz alkalmazkodó stabilitás igénye. A csúcsvezetés gyorsan áttekinthető, ellenőrizhető apparátust kívánt, de ezt - hibásan - a "tiszta profil" irreális szintű megvalósításával gondolta elérni. Szorosan összetartozó ágazatokat bontottak szét az irányítás szintjén, s az idők során így pl. a különböző iparágak külön-külön minisztériumot kaptak. Párhuzamosan állandósult a vállalatok és a középirányító szakigazgatási apparátus igazítása az új és újabb minisztériumi szervezethez. így aztán felülről gyorsan lefuthatott a pillantás - mondjuk - a Bányászati Minisztériumtól a bányaüzemekig, csak éppen a tényleges működés során nélkülözhetetlen horizontális kapcsolatrendszer működőképessége lett feltűnően hiányos. Másrészt a minisztériumok és középirányító szakigazgatási szervek száma ugrásszerűen nőtt, az igazgatási alkalmazotti létszám pedig soha nem látott méretűre duzzadt. Mivel a minisztériumok vállalati és közép-, sőt alsószintű feladatokat is magukhoz húztak, belső szervezetük is természetszerűen lett túltagolt és nagy létszámú. Az utasítások pergőtüzet bocsátották
