Erdmann Gyula: Paraszti kiszolgáltatottság – paraszti érdekvédelem, önigazgatás. A Hajnal István Kör gyulai konferenciája 1991. augusztus 29–31. - Rendi társadalom–polgári társadalom 5. (Gyula, 1994)

III. szekció: Paraszti terhek - Paraszti ellenállás és érdekképviseletek 1945 után

gek vezessenek nyilvántartást arról, hogy ki hány gazdát szervezett be naponta. A fokozatosság elvének feladása alapjaiban tette kérdésessé az önkéntesség elvének betarthatóságát. A parasztság számára a tapasztalatainak ellentmondó ígéretek és elméletek nem jelentettek mozgósító erőt. Ezzel a tömeges szervezés elindítói is tisztában voltak, így a meghirdetett agitációs kampány nem épülhetett az önkéntesség tiszteletben tartására, hanem csak az erőszak különböző fokozataira. Az erőszak nem csupán, és nem elsősorban fizikai kényszerítést jelentett, hanem sokkal inkább lelki nyomást. Az 1950-es években lezajlott tsz-szervezések emlékei, továbbá az a tapasztalat, hogy a központi kormányzat csak időlegesen támogatja a magángazdálkodást, majd igyekszik lehetetlenné tenni azt, lényegesen megkönnyítette a szervezők munkáját. A parasztságban azt a tudatot akarták erősíteni, hogy ellenállásuk rengeteg szenvedéssel és kellemetlenséggel jár, de teljesen reménytelen. A félelem és a kilátástalanság lett az a két alapérzés, amelyből a jövendő tsz-ei felépültek. A szervezés a főbb mezőgazdasági munkák idején - késő tavasztól kora őszig - legtöbbször szünetelt, hogy a termelésben ne okozzon fennakadást, de az év többi részében folyamatos volt, ha nem is azonos intenzitású a járás minden községében. A legtöbb reménnyel biztató településeket „súlyponti községeknek" nyilvánították, és a szervezők nagy részét oda irányították. A tömeges rajtaütésnek ez a taktikája vezetett a legnagyobb eredményre. Az agitációnak különféle formái voltak: az egész községet érintő nagygyűlés, ahol főleg Járási elvtársak" tartottak beszédet; az egy-egy tanyakörzetben élők számára általában a tanyai iskola vagy a gazdakör épületében megtartott kisgyűlés. A leghatásosabb az ún. házi agitáció volt, melynél 2-3 „népnevelő" személyesen kereste fel a gazdát a tanyáján vagy a falusi házában. A kollektivizálás 1959-től kezdődő szakaszában - az addigiaktól eltérően - általánosan elfogadott elv volt, hogy a szervezést a helyi gazdatársadalom magatartását meghatározó, legtekintélyesebb gazdáknál kell kezdeni, akik belépését követni fogják a többiek is. Ez az elv a gyakorlatban kiválóan bevált, igaz, hogy a nagygazdák belépésének példaértéke nem azon alapult, mintha a helyi parasztság meggyőződött volna a szövetkezeti gazdálkodás előnyeiről; a belépő „kulcsemberek" az önállóság elkerülhetetlen feladásának lettek jelképei. A nagygazdák meggyőzésének egyik alapérve az volt, hogy az elsőként belépők a tsz-szervezetben is megőrizhetik azt a szerepet, amit a helyi társadalomban addig elfoglaltak. Végül a sokáig ellenállóknak is