Erdmann Gyula: Kutatás–módszertan konferencia, Gyula, 1987. augusztus 26–28. - Rendi társadalom–polgári társadalom 2. (Gyula, 1989)
IV. Az 1848–1918 közti falusi társadalom kutatásának forrásairól
el az új történésznemzedék felelősségtudata. Kétségeiket -hogy egyáltalán megismerhető-e a történeti valóság- nyíltan vállalják. Valóban a történeti valóság bontakozik ki a rendelkezésre álló forrásokból? A kétségek természetesek, hiszen maga a történeti valóság megismerése is sokféle kétségen keresztül valósulhat meg. A múltat teljes totalitásában nem lehet, de nem is érdemes megismerni. Földhívja a figyelmet arra, hogy különbséget kell tenni fontos és nem fontos dolgok között. Hiszen, ha mindent fontosnak tartunk, ill. ellenkezőleg, mindent lényegtelennek, sohasem jutunk előre. Valamiféle fogódzót kell találni a múltban, hogy érdemes legyen a megismerésre. A fiatal társadalomtörténettel foglalkozó generáció elkezdi helyére tenni a dolgokat. Csakhogy az a helyretétel nem egyszerűen a korábbiak tagadása és helyükbe egy másfajta társadalomtörténet állítása. A történettudományt -mint "lágy" tudományt- azzal szoktak vádolni, hogy nem tud a valóság megismeréséhez olyan eredményeket nyújtani, mint a közgazdaságtudomány, szociológia stb. Orosz István a "legkeményebb" természettudomány, a fizika történetéből hoz fel egy példát. A klasszikus mechanika helyére a századfordulón a kvantummechanika lépett. Ez azonban nem jelentette azt, hogy a klasszikus mechanika érvényét veszítette, hanem kijelölte annak érvényességi körét és azt, hogy honnan kezdődik valami más, amit csak a kvantummechanikával lehet leírni. Ugyanúgy ki lehet és kell jelölni a hagyományos társadalomtörténet hatósugarát ill. viszonyát a most szárnyait bontogató, újfajta társadalomtörténettel . Egyetért Benda Gyulával, hogy a colonus, inquilinus, subinquilinus jogi megkülönböztetések valós tartalmukat tekintve mást jelentenek, mint ahogy azt a hagyományos társadalomtörténet alkalmazta. Azért már régebben is voltak, akik megfogalmazták -N. Kiss István és mások- kételyeiket. Ez azonban nem jelenti azt, hogy az inquilinus, subinquilinus jogi megkülönböztetésnek nincs értelme. Pl. az adózás szempontjából van, hiszen esetleges magasabb jövedelmük ellenére is zsellérként adóztak. Orosz István is foglalkozott hasonló problémával a hegyaljai mezővárosok kapcsán. A szőlőtermelő hegyaljai zsellérek jövedelme néha sokkal magasabb volt, mint a colonusoké, mégis inquilinusként adóztak. Az is nagy előrelépést jelent, ha fölhívjuk a figyelmet arra, mikor és hol vehetők alapul ezek a jogi kategóriák és mikor nem. Teljesen jogos az az igény, hogy pl. a kapitalista falusi társadalom rétegződésének vizsgálatánál ne a birtokmegoszlásból induljunk ki. 30-40 éven keresztül mindig ebből indult ki a kutatás és azt hitték a történészek, hogy a birtokmegoszlás a falusi rétegződést jelenti. Holott ez csak egyfajta viszonylatrendszer, amelynek valós értékét nem lehet kétségbe vonni, de a megfelelő helyre kell tenni. A falusi társadalom rétegzettségét, hierarchikusságát természetesen egyetlen 1848 utáni történelemmel foglalkozó kutató sem vonja kétségbe. Sokkal inkább keresi azokat a forrásokat és szempontokat, amelyekkel ezt a hierarchikusan rétegzett társadalmat meg lehet közelíteni. Neki is kétségei vannak, hogy ez a megközelítés alkalmas-e a valóság teljes visszaadására. De a valóság megközelítése is tudományos eredmény. Sokirányból meg lehet közelíteni ezt a hierarchizált társadalmat. Alulról kell felépíteni, nem pedig felülről lefelé. Ez döntő szempont. Az első hallásra heterogénnek tűnő korreferátumok után azt mondhatná az ember: itt van a fa, de hol van az erdő? Csakhogy még mindig jobb alulról építkezni és távlati célként látni
