Erdmann Gyula: Kutatás–módszertan konferencia, Gyula, 1987. augusztus 26–28. - Rendi társadalom–polgári társadalom 2. (Gyula, 1989)

III. AZ 1848 ELŐTTI FALUSI TÁRSADALOM KUTATÁSÁNAK FORRÁSAIRÓL

a helyet a bihari Sarkaddal azonosította, ezen oklevélre alapozva készültek a jubileumra, és a monográfiában természetszerűleg nagy helyet kapott az említett alapítólevél. Nekem mint lektornak azonban gyanússá vált egy körülmény. Nevezetesen az, hogy miért kellett az apátságnak a székhelyétől annyira távoli Tiszántúlon, ráadásul még a későbbi századokban is mocsárvilágnak számító, egyáltalán félreeső helyen fekvő falu. Mivel a probléma izgatott, elővettem az oklevél szövegét, és többszöri áttanulmányozás után találtam is benne fogódzkodót. Kiderül, hogy a szövegben Sarkad előtt és után megnevezett helységek egyike sem tiszántúli. Márpedig az adománylevelek a testált birtokokat általában fekvésük rendjében szokták felsorolni. Miért nem a Dunától Keletre eső birtokok közt említi tehát az alapítólevél Sarkadot? Miért helyezi egyedül őt a másutt található helységek közé? Térképre vetítettem a Sarkad előtt és után előszámlált helységek egész sorát. A topográfiai meghatározás eredményeként kiderült, hogy valamennyi olyan helység, amely kisebb részben, Dömöstől északra, a Duna balpartján, túlnyomó többségük pedig a Dunántúlon, Somogyban és Tolnában fekszik. Sőt egy részük ma is létezik, más részüknek pedig a 17. században deserta vagy dűlőnév formájában még nyoma volt. Ráadásul néhány kivételtől eltekintve a Zágrábba vezető egykori úttól kisebb-nagyobb távolságra helyezkedtek el, a felsorolásban pedig a haladási rend érvényesül. Ezek után csak azt kellett megnézni, hogy nincs-e e tájon Sarkad nevű település. Az akkor legújabb helységnévtár nem tudott ugyan ilyenről, de kiderült, hogy Sarkad 1934-ig önálló somogyi település volt, amikoris Udvarival egyesítették, és az új község a Somogyudvari nevet kapta. Ezek után nem maradt kétség a tekintetben, hogy erről, és nem a bihari Sarkadról van szó! Evés közben jön meg az étvágy. Előszedtem azokat a helyneveket, amelyeket a történeti irodalom az apátság tiszántúli, körösmenti települései viselőinek tulajdonít, sőt egy kiváló nyelvész külön kismonográfiában ilyenekként dolgozta fel' őket. Az eredmény mellbevágó: valamennyi állítólagos tiszántúli település olyan nevet hord, amely név vagy ma is létező, vagy pedig a 16. században még létezett dunántúli helységnek is neve! Vagyis bizonyossá vált, hogy Dömös papjai a Tiszántúlon egyáltalán nem voltak birtokosok! Érveim, bár nem egykönnyen, végülis meggyőzték az illetékeseket. A mo-