Erdmann Gyula: Kutatás–módszertan konferencia, Gyula, 1987. augusztus 26–28. - Rendi társadalom–polgári társadalom 2. (Gyula, 1989)

II. AZ 1848–1918 KÖZTI VÁROSI TÁRSADALOM KUTATÁSÁNAK

felvidéki idénymunkás általában hat hónapra szóló foglalkoztatásával a maga szempontjából célszerű és gazdaságos megoldást talált. Ebben a tekintetben az első helyen talán nem is az a tényező állott, hogy a felvidékiek az alacsonyabb munkabérrel is megelégedtek. (Hozzávetőleges becslés szerint 20-40 %-kal kaptak kevesebbet; ugyanakkor viszont az a gyakorlat, hogy gyakran az egész család eljött és Mezőhegyesen az éhenhalástól megmenekülhetett, az összehasonlítást céltalanná teszi.) A munkaadó aspektusából a szervezési, a függőségi lehetőségek, továbbá az elvégzendő munkához szükséges és magukkal hozott ismeretek jelentették az igazi előnyt és közvetlen hasznot, csak a legfontosabb összetevőkre utalva: A jelzett nyugat-szlovákiai megyéknek különösen a hegyvidéki részein -a korlátozott gazdálkodási lehetőségek és a gyorsan szaporodó lakosság létfenntartási gondjai, ezekhez csatlakozóan a bányaművelés egyes területeken való megszűnése miatt- a 10. század végétől már erőteljes munkaerő-vándorlás indult a síkföldi mezőgazdaság területei felé. Ennek alföldi adatait is felsorakoztathatjuk a gabonatermesztés első helyre kerülésének idejétől. A hegyes vidékek zömmel szlovák, kisebb részben (az egykori bányászok utódaiként) német anyanyelvű szegénysége körében kialakult munkásvállalkozó rendszer (munkásgazdák, bandagazdák) nemcsak a munkaerő-toborzást, a felvidéki helyi hatóságokkal együttműködésben megvalósított nyilvántartást, a szervezett le- és visszaszállítást oldotta meg a ménesbirtok kívánságai szerinti olajozott formában, hanem a közvetlen munkaszervezést is. A tekintélyes, jól kereső -sokszor hatalmaskodó, anyagi visszaélésekre is kapható- bandagazdák a felügyeletük alá tartozó, különböző korú férfiak és nők munkáját és napi életét jóformán teljhatalommal irányították, elvégezték a nyilvántartási tennivalókat a ménesbirtok megbízásából. A munkacsapatokba beosztott, a mezőhegyesi majorok ideiglenes tömegszállásain elhelyezett felvidéki munkások a ménesbirtokon is "maguk között" maradtak, a konvencióként kapott nyersanyagból a munkásbanda főzőasszonya gondoskodott az ebédjükről. A ménesbirtok cselédházaiban lakó cselédekkel bizonyára lehettek valamelyes kapcsolataik, annál is inkább, mert a cselédek zöme is az 1870-es évek után vándorolt be a környék szlovákok lakta településeiről, s így nem voltak nyelvi ne-