Erdész Ádám (szerk.): Márki Sándor naplói 4. 1915-1919 (Gyula, 2023)

1919

464 MÁRKI SÁNDOR NAPLÓI IV. 1919 elcsapják, s fizetés nélkül hagyják, télvíz idején világgá kergetik, az egyetemet s iskolá­kat elveszik stb., stb., mind sajnos történelmi igazságok. Államot sem hazugságra, sem gyűlöletre építeni nem lehet. A Daily News szerint Németország Románia felosztását követeli, mert amúgy ez erős, nem lesz béke a Balkánon. Román lapok (a bukaresti francia s általán a liberális lapok ma nem jöttek meg) csodálkozva kérdezik, Bulgária miért s ki ellen rendelte el az általános mozgósítást? A Patria tegnap esti száma úgy találta, hogy a magyarok inkább odaadják a szer ­beknek a Bánátot, a szlovákoknak pedig újabb engedményeket tesznek, de Erdélyt mindenáron vissza akarják foglalni. Nem, nem, soha! a jelszavuk. Nem tartja Hort­hynak ezt a gesztusát nevetségesnek, mert ami ma nevetséges, holnap már talán nem az. Nem alusznak babérjaikon, mert a föld, amelyiken járnak, még inog, mélységében tűzhányó forrong. Előbb meg kell szilárdulniuk egymás közt, betöltvén minden hű polgár jogos kívánságait. Mindenekelőtt belső megszilárdulás. Azután tessék jönnie Horthy úrnak hét vármegyére szóló valamennyi vitézével, hogy szétfújjuk s egyenlővé tegyük a földdel! – De az egyik angol lap szerint talán mégis szusz kell a szétfúváshoz, mert – mint Tisza Istvánról utóbb kitűnt – ő s a nemzet nem oka a háborúnak, a bécsi katonapárt vitte bele, Mo.-gal tehát másképpen kell bánni, mint Ausztriával bántak a békekonferencián. De óesztendő utolsó napján azt kell hallanunk, hogy Szajolban a románok 72 000 (?) magyar vörös foglyot adtak át a francia–magyar bizottságnak, s ez csak 600 románt adott át nekik. Mostantól fogva Romániának Budapesten nincs dip­lomáciai képviselete. A szilveszteresti ájtatosságon Hirschler prelátus szónoklatának alapeszméje Is­ten szava volt Mózeshez: Mondd meg a te népednek, hogy én vele vagyok, bennem higgyen, engem kövessen, s az én nevemben bátran menjen előre... Valóban, ez a hit tarthat meg bennünket leginkább az elmúlt év rettenetes tanulságai után. Mi, akik megéltük azt az ország történetében példátlan szerencsét, hogy negyvennyolc eszten­deig – a boszniai csetepatét nem számítva – egyfolytában békében dolgozhattunk, meg­éltük a most elmúlt esztendőben nemzetünknek minden eddiginél mélyebb megaláz­tatását. Erdélyben az egész esztendőn át valóságos börtönben éltünk, hazánktól és az egész világtól elzárva, s kitéve a népvándorlás kora minden embertelenségének. Nem irigylem azokat, akiket a történelem mindezért valaha felelősségre von; de ebben a fe­lelősségben mindnyájan osztozunk, mert kötelességét egyikünk sem teljesítette híven. Különben nem szakadt volna nyakunkba hazánk épülete, amelynek minden oszlopát egy-egy vak Sámson rázta meg. S a hajléktalanokká tett magyarok közül hányan mond­ták, mint a Szodoma pusztulását Lótnak bejelentő angyalok: „Nem megyünk, hanem az utcán hálunk.” Állásomat, fizetésemet, munkásságom körét én is elvesztettem, de – másoknál idáig szerencsésebben – még nem kerültem az utcára, sőt az évnek ezt az utolsó éjszakáját is családom körében, és Csiky Emánuelék társaságában töltöttem, s a két család gyermekeinek vidámságában, nevetgéléseiben a jobb jövendő ígéretét vél­tem és véltük megcsendülni. A Szent Mihály harang éjféli megkondulásakor ebben a reményben kívántunk egymásnak és halálra gyötört szegény hazánknak víg esztendőt.

Next

/
Thumbnails
Contents