Erdész Ádám (szerk.): Márki Sándor naplói 4. 1915-1919 (Gyula, 2023)
1919
344 MÁRKI SÁNDOR NAPLÓI IV. 1919 eskü letételére, de már az első kísérleteknél merev visszautasítással, majd általános bojkottal találkozott. Hasonló megbotránkozással beszélnek itt általán Baltazár [Dezső] debreceni ref. püspökről is, ki egy nála ebédelő hallgatónk előtt egész ebéd alatt beteges ingerültséggel korpázott bennünket „érthetetlen” magunktartása miatt; mondják, hogy idegbeteg (a teol. fakultáson mondott beszéde is ilyesmire mutat), s nem hiszik, hogy tanácsosnak tartja a magyar csapatok bevonulásának megvárását. Most ugyan senki sem dalolja Debrecenben a Dongó t s „Debrecen, a város megvagyon, aki repedt”. A Nagy Károly itteni ref. püspök elfogatásáról szóló hírek szerencsére nem igazak, talán az adott rájuk okot, hogy néhány megszorult tisztviselő a ref. egyházmegye pénztárából kapott kölcsönt. Temesvárról egy francia tiszt írta itt lakó ideáljának, hogy a Bánságot nem kapják meg sem a szerbek, sem a románok, hanem megmarad Magyarországnak, s Kolozsvár sem lesz a románoké. „Ezt – tréfálkozott – a franciák eszközölték ki, azért a magyar lányoknak most már az a kötelességük, hogy francia tisztekhez menjenek férjhez.” Egy román tiszt is úgy beszélt, hogy Erdély nem lesz a románoké, hanem külön köztársasággá alakul. (Majd megleszünk mi Magyarországgal is!) Most már romániai lapok is közlik, hogy Románia kész visszavonulni, ha a bolsevisták nem támadják meg többé. De csak a Progrés -ben (szalagon vezetett magyar lapokban éppen nem) találom Clemenceaunak Kun Bélához intézett jegyzékében ezt a tételt: „A román csapatok visszavonulnak abban a pillanatban, mikor a magyar csapatok kiürítik Cseh-Szlovákiát. A szövetséges hatalmak és a hozzájuk csatlakozottak határozottan kívánják, hogy a román csapatokat ezen mozdulataik közben ne háborgassák, és hogy semmi kísérletet se tegyenek a román határokra követelésük végett.” Mivel Böhm-Ermolli, mai lapok szerint, a kiürítést elfogadta, a románok ezen visszavonulását napról napra várjuk. 96 A kaszárnyákban állítólag ötösével „világosítják fel” a legényeket, hogy a végsőig híveknek kell maradniuk, mert a magyarok különben lemészárolják őket irgalmatlanul. Dehogy teszik! Örülnek, ha szerencsés utat kívánhatnak! A bizalom oly erős, hogy egy kollégám ma érdeklődött, megtartom-e a pótszemeszterre hirdetett előadásomat? Mert hiszi, hogy ezt a szemesztert az esedékes visszavonulás következtében megtarthatjuk. Ma azt is híresztelték, hogy Gyöngyössy–Böhm Misiék s a vasutasok amnesztiát (!) kaptak, ellenben Căciulăt elcsapták az élelmezési kormánybiztosságból, s néhány vele összejátszót elfognak. Meg kell adni, hogy Ghilezan főügyész, nehéz helyzetében, pártatlanul igyekszik eljárni, s bár sok magyart bedutyizott, róla bizonyos rokonszenvvel szólnak. Valószínűleg holnap már kibocsátja, szökésüktől nem tartva, Papp Antal pénzügyigazgató és Csiky Móni p. ü. tanácsos barátaimat. A pénzügyek vigasztalanok. A Németországtól várt 53, s az Ausztriától és Magyarországtól remélt 30 milliárd hadikárpótlás reménye elpárolgott, a Nem. Banktól fölvett másfél milliárdnak már fele sincs meg, s abból 140 millió hitelt kellett adni a szebeni Kormányzótanácsnak is, mivel az erdélyi kölcsönre tett aláírások nem elegendők. Amellett az o.–m. bankjegyek lebélyegzése sem halad semmiképpen, s a nálunk úgy feltaksált leinek értéke külföldön nagyon is csekély. Szóval az 1860. évi nóta olyanformán módosul, hogy „Megy a hajó lefelé, / Az ázsió felfelé, / Böhm-Ermolli befelé, / Valaki meg kifelé!” Csak azután úgy ne járjunk, mint akkor, mikor mégis megint várnunk kellett! 96 A Tanácsköztársaság vezetése a békekonferencia nyomására elfogadta azt az egyezséget, hogy a Vörös Hadsereg a sikeres felvidéki előretörése során elfoglalt területeket kiüríti, cserébe a román csapatok visszavonulnak a Tiszántúlról. A román fél ezt a megállapodást nem tartotta be.
