Héjja Julianna Erika: EÁrchívum. Tanulmányok Erdész Ádám hatvanadik születésnapja tiszteletére (Gyula, 2017)
Hatalom, diktatúra, megtorlás - Völgyesi Orsolya: Katolikus kisközösségek az 1950-es években: a Fekete Gabriella és társai elleni per tanulságai
bekövetkező világpolitikai események kapcsán: „így aztán a katolikusok lelkiismerete meg sem mozdult, amikor az ország részt vett Csehszlovákia feldarabolásában és elfogadta Erdélyt Hitler kétes és drága ajándékaképpen, majd hitszegő módon megrohanta Szerbiát és belebonyolódott Hitler oldalán a tragikus kimenetelű háborúba. Csak 1944-ben kezdődött valamilyen kiábrándulás-féle és ébredés, de akkor sem a hivatalosak részéről. A katolikus szociális mozgalmak jó későn ugyan, de valamiképpen mégis aktívan bekapcsolódtak az ellenállási mozgalomba és a szerzetesrendek, papság segítsége, a hívek egy részének sokszor hősies kiállása valamit enyhített a faji üldözés áldozatainak rettentő sorsán.”18 Ugyanakkor Eglis azt is állítja, a magyar katolicizmus nem volt rosszabb az átlagnál, de ez az „éppen csak átlagossága” az, amiből következett 1952 történelmi ítélete. A szerző három „felvonásban” tárgyalja a jelenhez vezető utat (az első 1945-től Mindszenty letartóztatásáig, a második 1950-ig tartott). Itt szükségszerűen kitér Mindszenty hercegprímás tevékenységére, szerepfelfogására, közjogi és lelkipásztori működésére, szó szerinti részeket átvéve a paptársakkal korábban elkészített munkából. Mindszenty szent életű és feddhetetlen papként jelenik meg, másfelől konzervatív politikusként és olyan főpapként, aki a hatalmi egyház képviselője: „Ezért az egyház és állam szétválasztását szörnyűségnek, egyház elleni árulásnak tartotta.” Az 1948 utáni időszakot Eglis összhangban a Papi rekollekciós elmélkedésekkel, úgy látta, a magyar püspöki kart egyfelől a politikai merevség, másfelől lelkipásztori vonalon az engedékenység és visszavonulás jellemezte. A jelentős fordulatot hozó 1951-es történéseket (az 1951. július 3-i püspökkari konferenciát és a hűségeskü letételét) pedig így értékelte: „Mind elvileg, mind gyakorlatilag megtörtént a visszavonulás a »külső várból« a »belső várba«; a már régóta jogosulatlanul tartott politikai és közjogi régióból az Egyházat jogosan megillető hitéleti és lelkipásztori régióba. A tragikum azonban ott rejlik, hogy a külső vár feladása elkésve, akkor történt, amikor már az egyház sokat veszített. Továbbá az a tragikus, ahogyan ez történt: minden kikötés és megszorítás nélkül, feltétel nélküli megadással, minden tiltakozás nélküli visszavonulással, ami a püspöki kar tekintélyén komoly csorbát ütött. A július 3-i konferencia egyik tagja a végzetes ülésről kijövet ezt mondotta: »Oda a becsület és nem nyertünk semmit!«” Eglis és korábban Bulányiék értékelése szerint a püspöki kar úgy ragaszkodott a katolikus egyház közjogi pozícióihoz és politikai kiváltságaihoz (a külső várhoz), hogy közben a hitélet terén (vagyis a belső várban) fontos pozíciókat adott fel, s a hűségeskü letétele után sem tudott már e tekintetben olyan garanciákat kiharcolni, mint amilyeneket az általuk pozitív példának tartott lengyel egyháznak sikerült elérnie. Eglis részletesen bemutatja - s ez új elem a Papi rekollekciós elmélkedésekhez képest -, hogy az egyház miképpen tud a jelen helyzetben eleget tenni hármas küldetésének: a tanítói, a megszentelő és a kormányzói hivatásnak. Súlyos problémaként említette az egyháznak Rómától való teljes elszakítottságát, továbbá azt, hogy a külföldi katolikus eseményektől és mozgalmaktól is teljesen el vannak zárva a hívek. Kiemelte: még a pápai körlevelek, enciklikák sem jutnak be az országba. A hazai katolikus könyvkiadás szinte tökéletesen megszűnt, a modern hírközlési eszközök pedig nem állnak a rendelkezésre - sorolta a nehézségeket Eglis. A magyar katolikus egyház ennek következtében egyre inkább elszigetelődik, s az egyházi életben 18 Tájékoztatás, 2. p. 95
