Héjja Julianna Erika: EÁrchívum. Tanulmányok Erdész Ádám hatvanadik születésnapja tiszteletére (Gyula, 2017)

Arcvonások, portrék, karakterek - Rácz György: Márki Sándor, a középkorkutató

I

alapján - logikai úton levont következtetések révén jött létre, újabb források előkerülésével vagy az eddig megismertekből szintén levezethető más következtetések nyomán tovább módosítható.”41 A 2014-es emlékév tudományos eredményei után elmondható, hogy az 1514. évi parasztháború a saját korában nem volt akkora jelentőségű, mint ahogy azt az utókor látta. A parasztháborút inkább keresztes mozgalomnak látjuk, amelynek hagyománya és a későbbi értelmezés túlnőtt magán az eseményen, és ez jelentős mértékben befolyásolta a történelmi rekonstrukciót. A Dózsáról szóló későbbi legendákat túl komolyan vették a történetírók és ebben Márkinak is alapvető felelőssége van, könyve tovább hagyományozta a humanista történetírók legendáit és toposzait. A fenti idézetek alapján szögezzük le, nem az a baj a könyvvel, hogy a kor forrásadottságaival küszködve néhány eseménysort rosszul rakott össze, ami nem állta ki az idő próbáját. A baj az, hogy a koncepció-alkotás jegyében a rendelkezésre álló források kritikáját, azok felhasználhatóságát nem végezte el. Nem volt tisztában azzal, hogy a Dózsáról szóló legendáknak nincs helye a történelemtudományban. Az eseménytörténetet nem volt képes szétválasztani a későbbi hagyománytörténettől és ezzel a medievisztikai kutatások szempontjából nem mondható megtermékenyítőnek a könyv hatása. Bátor témaválasztása és demokratikus felfogása sem feledtetheti mindezt. Elsőként nyúlt ugyanis egy olyan témához, amelyet addig még nem vizsgáltak az újonnan előkerülő levéltári adatok tükrében, csupán a régi történetírók állításait idézték. Márki ezzel mintegy lefoglalta a témát, 1883 után már nem foglalkozott Dózsával senki, hiszen ez a terület Márkié.42 Ha valaki elsőként dolgoz fel egy forrásanyagot, fennáll a veszély, hogy eredményeit a történésztársak és a közvélemény gondolkodás nélkül elfogadja, átveszi, ha egyébként elfogadott, céhbeli történész a szerző. Hiszen vette valaki a fáradságot és végigböngészte az adatokat, kombinált és nyilván a lehető legjobb megoldással állt elő. Ez történt Márki Dózsájával. Szűcs Jenő fentebb idézett dolgozatában a történetíró nem lebecsülendő hatalmáról ír e tekintetben, amiért az elbeszélő forrásokban többféle változatban fennmaradt fiktív Dózsa-beszédeket „Márki óta népszerű és nem népszerű kiadványok mint a legmagátólértetődőbb tényt kezelik, sőt alcím gyanánt közlik a »ceglédi beszéd« fikcióját”.43

Miért nem sikerült Márkinak olyan monográfiát letenni az asztalra, amely jobban állta volna a rozsdásodást? Való igaz, hogy egyetemi évei alatt még nem folyt olyan színvonalú oktatás a pesti egyetemen, amely megtanította volna az elvárható forráskritikára a hallgatókat. Hivatkozhatunk a szakszerűtlen egyetemi képzésre, Kerékgyártó Árpád patetikus előadásaira, de ott volt ugyanakkor a forráskritikára nagyon érzékeny Salamon Ferenc is. Való igaz, hogy Márkinak nem volt lehetősége külföldi ösztöndíjjal körülnézni az európai egyetemeken és kutatóintézetekben, mint Marczalinak vagy Károlyi Árpádnak. Mindez azonban nem feledtetheti velünk azt, hogy a könyv két kiadása, 1883 és 1913 között sem volt képes a szerző fejlődni és munkamódszerén javítani, amikor a kortársak közül többen is nagyon erős forráskritikai érzékenységről tettek tanúbizonyságot. Ez alatt a harminc év alatt óriásit lépett előre a magyarországi történettudomány

41 C. Tóth Norbert: Az apátfalvi-nagylaki csata. A keresztes fősereg útja Pesttől Nagylakig. In: C. Tóth-Neu- mann, 2015. 99-100. p.

42 „Magyarországon ekkor nem nagyon foglalkoztak a témával, hiszen Márki Sándor (1853-1925) alapmunkájának eredményeit elegendőnek tartották. A monográfia - más kiemelkedő színvonalú művekhez hasonlóan - hosszú időre lezárta a Dózsa-kutatást.” E. Kovács Péter: Dózsa György 1514-2014. Beszélgetés C. Tóth Norberttel és Pálosfalvi Tamással. In: Magyar Tudomány, 176. (2015) 1. sz. 64. p.

43 Szűcs, 1972.36-38. p.

231