Kovách Géza: Válogatott tanulmányok (Arad, 2015)
Agrártörténeti tanulmányok - Jobbágyviszonyok a Mária Terézia-féle úrbérrendezés után
fcs=? Jobbágyviszonyok a Mária Terézia-féle úrbérrendezés után &===? 103 rendszertelen határú hegyi falvakban, hogy a parasztság valójában csak a bevetett területeket vallotta be. A remanenciális földek nagysága utólagos módosítást igényelt az úrbéri földek tekintetében. Másfelől a gabona- és állatkereslet növekedésével párhuzamosan a jobbágyság nagy kiterjedésű irtásokba kezdett, amit a kamarai igazgatás feltételei között nem akadályozott senki. Nyilvánvaló, hogy a rendezett úrbérviszonyok között, amikor a jobbágyterhek, súlyosságuk ellenére, állandósultak, s a paraszt tudta, mije van s mivel tartozik, minden érdeke azt diktálta, hogy úrbéres tulajdonának növelésére törekedjék. Ezeket az új irtásokat szintén remanenciának tekintették, s a kamarai tiszttartóságok minden további nélkül felvették az úrbéres földek kategóriájába. A különböző időszakokból való összeírások egybevetése arról győz meg bennünket, hogy az úrbérrendezést követő négy évtized alatt Arad megyében a jobbágyföldek mennyisége tekintélyesen megnövekedett. Valójában éppen a jobbágyság szabad terjeszkedése jelentette a hűbéri szolgáltatások növekedését, beleértve a robotnapok gyarapodását is, mely végső soron a később meginduló majorsági gazdálkodás alapját is alkotta. Említettük, hogy 1820-ig Arad megyében nemigen beszélhetünk jelentősebb majorsági gazdálkodásról. Ennek egyenes következménye, hogy a megyében a mezőgazda- sági árutermelés először nem a nagybirtokon, hanem az erősödő parasztgazdaságokban indult meg. A majorsági gazdálkodás megszervezése mindenekelőtt a faluhatárok rendezését kívánta volna meg. A XIX. század elejéig azonban Arad megyében sehol sem kezdték meg a határrendezéseket. A végtelen puszták, korlátlan erdőségek világában a paraszt ki is használta a lehetőségeket. Különösen a nagyobb mezővárosok végeztek nagyméretű, sokszor a község vezetősége által irányított irtásokat, ami elősegítette egy erőteljes, árutermelő mezővárosi parasztság kialakulását. Ez a folyamat megfigyelhető a magánuradalmak területén is, de elsősorban a kamarai uradalmak községeire jellemző. A XVIII. század utolsó évtizedeiben a megye lakosságának száma alaposan megnőtt,40 s ezzel párhuzamosan gyarapodott a megművelt földek területe, s mindenekelőtt a mezőgazdasági termelés. A mezőgazdasági földterület nemcsak abszolút számokban nőtt, de ugyanolyan mértékben javult az egy főre eső átlag is. A már addig is ismert vásárhelyek mellett tipikus mezővárosi fejlődés jellemzi az alföldi nagyobb települések valamennyijét. Evvel kapcsolatban a legragyogóbb példát Szemlak esete szolgáltatja. Ebben a Maros menti községben 1772-től 1802-ig, tehát rövid 30 esztendő alatt a jobbágycsaládok száma 153-ról 453-ra, míg a jobbágy telkek száma 26-ról 227-re emelkedett. De hasonló adatok sorát találhatjuk más nagyobb alföldi községben is. Nagylakon (akkor Csanád megyében), ahol a kamarai igazgatás szintén nem gátolta a mezővárosi fejlődést, 1800-ban 343 családot írtak össze 125 % jobbágytelek birtokában, mely után sem dézsmát, sem robotot nem szolgáltak.41 Más helyen az irtások során földet szerzett zsellérség jobbágysorba emelkedett. 1798-ban Kerék 50 zsellérje kéri a kamarától, hogy irtásföldjeik megnövelése értelmében 40 Thirring Gusztáv: Magyarország népessége II. József korában. Budapest, 1938. 36. 41 Magyar Országos Levéltár, Budapest. Oeconomica, E/87, Fons 6/1800. 459-461.; Állami Levéltár, Arad. Szemlak urbáriuma.
