Erdész Ádám (szerk.): Márki Sándor naplói 1. (1873-1892) (Gyula, 2015)
526 Márki Sándor naplói I. 1889 egy emberi rom.” - De hidegen felelt egy zsurnalistának, ki ügyetlenül mindjárt azt kérdezte, most is Iratai IV. kötetén dolgozik-e? „Nem, egyebeken.” Hosszabb társalgás után ismét kezet csókoltunk neki, s mélyen meghatva távoztunk szobájából, melynek küszöbén fia, Ferenc, azon szavak közt rázta meg kezemet, hogy e nap feledhetetlen lesz rájok nézve. (Hát még nekünk!) Du. 2 óra tájban a Giardino Valentinoban gyülekeztünk, s jó ideig vártunk, míg végre jelt adtak, hogy helyet foglaljunk a képzőművészeti palota óriási termében, hová Kossuthot vártuk. A terem magyar színekkel, olasz címerekkel és Kossuth arcképével volt feldíszítve. A gomblyukakban mi is Kossuthnak nemzeti színnel körített arcképét hordoztuk. Nagyszerű látvány volt, midőn soraink közt felhaladt Kossuth az épület lépcsőzetén. Miközben őt egy mellékterembe vezették, mi is elhelyezkedtünk a roppant hosszú asztaloknál, hol csakhamar Kossuth is megjelent, eget verő éljenzések és a községi zenekar riadója közt. A harmadik fogásnál állt fel Kossuth, hogy válaszoljon Helfynek, kinek beszédéből egy szót sem értettem. Eleimén Kossuth is halk hangon beszélt; a 850 magyar füleihez tartott kezekkel figyelt ajkaira, s másfél órán keresztül hallgatta a kés vagy villa csörrenése nélkül. Egész mondatokon keresztül a legerélyesebb hangon csendült végig a termen Kossuth szava, néhol azonban - s ennek oka csak a terem rossz akusztikája - egész passzusokat nem értettem meg. Teljességében csak akkor élvezhettem beszédét, midőn azt szobámban Szádeczky Lajos és Günther Antal, kik sztenografálták egyes fiatalemberek segítségével, összeállították.21 Nagy megindulást keltett beszédének mindjárt bevezető része, melyben hontalanságát s azt a fordulatot aposztrofálta, melynek be kellett következnie, hogy őt, az ország egykori kormányzóját, idegen földön üdvözölje 845 magyar. A történelmi reflexiók hatása alatt állt beszédének egész folyamában; akkor is, midőn a párizsi világkiállítás tényében egy nemzet óriás küzdelmének eredményét tüntette föl. Beszédének a franciákra vonatkozó része, mely ellensúlyozni kívánta Tiszának a franciákról tett nemzetelidegenítő nyilatkozatát, a legjobb útlevél nekünk Párizsba „A fennálló szövetségek becsének érzete - úgymond - egy dolog, a nemzet becsülete egy másik dolog.” Közvetetlenségével rendkívül hatott beszédének azon legfőbb része, melyben kérkedés nélkül, de férfias önérzettel ösmerte el a nemzet átalakításában negyven év előtt vett részét, s melyben egyúttal szembeállította az általa teremtett vagy éppen készen talált közviszonyokat a mostaniakkal. Kisugárzott a nagyság a 87 éves Kossuth önérzetes szavaiból: „Én tudom, hogy azon alkotások, melyekben munkás voltam, nagy alkotások voltak; én érzem, hogy azokban nagy részem vala.” S annál megdöbbentőbb egyénileg, ha ösmeretes is már históriailag, hogy az újabb évtizedek eredményei után magát célja vesztettnek vallja. Ha már Magyarországra is találnak a német költő szavai: „Vaterland! Was Vaterland? - Der Topf, der Topf ist Vaterland! Die Übrige sind Fratzen!”22 „Abból a világon uralgó fazékból gőz jön fel, mely elhomályosító ködöt gyűjt az eszményiség csillagának fénye elé, mely eddig bevilágítá, ami nemes van az emberiség történetében. Még az önző én ama nagy legyőzője, melynek neve a haza, még ez is veszít hatásából!...” Politikai expectoratioinak végén, midőn ismételte, hogy ő 22 év óta a nemzet száműzötte, köszönetét mondott a mai ünnepélyben nyilvánuló példátlan megtiszteltetésért. Ősz fejét nem köríti a siker nimbuszának fénye, csak a becsületes igyekezet 21 Kosssuth Lajos utolsó nyilvános beszéde 1889. június 5-én a Turinba jött 845 magyarhoz. In: Kossuth Lajos válogatott munkái. Összeáll, és bev. Kossuth Ferencz. Bp., 1903. 235-244. p. 22 Voss, Johann Heinrich: Der unfriedene Sklave c. verséből.
